Csodálatos helyet kaptam a Svéd Rádió Szimfonikus Zenekarának koncertjére, egészen elöl, így egy ideig mindenféle ostobasággal foglalkoztam. Például a cipőkkel, hogy azért ez mennyire jó, a svédeknél a jelek szerint kötelező a frakk mellé a lakkcipő, ez mégis valami stílusérzékre utal. Hiába nem kényszeres frakkbarát az ember, ha már frakk, legyen lakk, annál hervasztóbb nincs, mint a magyar gyakorlat, gyűrött pingvinek üldögélnek gumitalpú pincércipőben. Persze, könnyű volt elszéleszteni a gondolatokat, a svédek nyilván hazafiságból Alfvént játszottak, ami, ha nem a Midsommarvakáról van szó, egy kicsit kilátástalannak tűnik, nem tudja az ember, mennyi van még hátra, miről van szó, mennyire komolyan veendő a műsorszám.

A cípőnézegetés Christian Gerhaher érkezésével ért véget, még láttam, hogy ő bár finom lábbelit visel, nem lakkot, aztán már tényleg koncert lett a koncert (a saját korlátoltságomról beszélek, nem az övékről), Mahler Rückert-dalok. Szép a hang, szépek  dalok, ha nem teljes az élmény, arról nem az énekes tehet, hanem hogy annyira kevés támogatást kapott a zenekartól és Daniel Harding karmestertől, kísérték, de nem együtt mentek föl a csúcsokra és le a mélységekbe, pedig ez ilyen volna. Az ifjú Mahler nagy, komoly elszánásai és elképzelései, hogy éjfélkor megtalálja az Urat, vagy búcsút mond a nagyvilágnak. Ha nem éli át a hallgató a drámát, akkor nem él át semmit, hacsak nincs még abban a mahleri korban, amikor a dalok születtek. Semmit? Az azért túlzás, van azért egy szépen szervezett koncert, egy énekes, aki mint valami szereplő a Szegény árvák című filmből, zeng, zeng, jön ki a szeme a magasságoknál, tetszik, csak nem vérre megy.

Körülbelül ez igaz a második részre is, ez is tetszik, ez sem megy vérre, de itt tetszeni azért nehezebb. Imígyen szóla Zarathustra a mű, ami mindig nagy csata, az elején lemegy az, amit mindenki hallani akar, és akkor még hátravan negyven perc zene. Ez a probléma kipipálva, szépen játszanak a svédek, Harding mindent tud, amit egy karmesternek tudnia kell, jók a hangzásarányok, végigviszik a darabot, amitől úgy tűnik, Zarathustra megszüli önmagát. Ennél többet várni és elvárni nem lehet.

Attól persze még várja az ember.