Négyes, ötös

Olyan lemezem van, amelynek egyik oldalán Schumann Zongoraötöse, a másikon a Zongoranégyese hallható. Kézenfekvő kiadói megoldás, a szerző ugyanaz, többnyire az előadók is lehetnek ugyanazok, értelemszerűen egy hegedűssel kevesebb kell a B oldalhoz (ha még érvényes ez a kifejezés).  Az én lemezemen nem pont így van, a vonósnégyes illetve hármas ugyanaz, a Juilliard Quartet tagjai, a zongorista viszont az ötösben Leonard Bernstein, a négyesben Glenn Gould.

Voltaképpen csak azon gondolkodom, hogy becsap-e a két zongorista, vagy éppen ők hívják föl a figyelmet arra, mennyire különböző két zeneműről van szó. A kettőből a Zongoraötös a népszerűbb, könnyebben adja magát, és nyilván nem véletlen, hogy Schumann után ez lett a nagy zeneszerzők zongoraötös-összeállítása, vonósnégyes plusz zongora. Előtte Schubert volt a követendő vagy követhető minta, a második hegedű helyett egy nagybőgő, ahogy a Pisztrángötösben van. Lehet mondani, hogy Schumann kinyírta Schubertet, de persze a Pisztrángötöst nem.  A Zongoranégyesnek mindig volt valami B-oldal jellege, igen, olyan, de nem annyira szééééép, valahogy a Zongoraötös párja, de soha nem mondják az ötösre, hogy a Zongoranégyes párja.

Érzem, hogy kezdek belebonyolódni, holott csak annyit akartam mondani, mennyire különös, hogy bár mindkét művet úgy írta Schumann, hogy a zongoránál a feleségét képzelte el, a két zenei elképzelés mennyire elválik egymástól. A Zongoraötös egy csapatnak látszik, amit a zongora vezet, a Zongoranégyes meg mintha épp ellentétes koncepció volna, vannak a vonósok, és tőlük elválik, az együttműködésben is csak még magányosabbnak hat a zongora.

Nyilván ez nem független attól, hogy Bernstein elsősorban mégis karmester volt, aki a zenészek és önmaga összefogására számított, Gould meg szólista, aki most éppen együtt játszik másik három fazonnal, de soha nem érezte közülük egynek magát.

Próbáltam ellenőrző kísérleteket folytatni, másokkal is meghallgatni a két darabot, de ha az ember agyát megfertőzte valami hülye (vagy okos) gondolat, nem tud szabadulni tőle, most már mindig így hallom a két művet.  A különös az, hogy a darabok között épp csak hónapok teltek el, az ötös után írta Schumann a négyest, még ugyanabban az évben, mondhatni, hogy a bevált modellből ment el az ismeretlen felé, ezt is lehet mindenféleképpen értelmezni. Akár a Schumann-arcképeket: itt egy ember, aki láthatólag sült bolond, de nagyon-nagyon-nagyon igyekszik normálisnak látszani. Vagy itt egy ember, aki olyan, amilyennek lennünk kellene.