Azt szokták mondani, hogy minden vezető karmester csak arra vigyáz, hogy kizárólag magánál rosszabb karmestert hívjon meg vendégül. Lehet, hogy igaz, vagy van igazság benne, de néha a feladat nem is annyira egyszerű. Hogy mást ne mondjak: Keller András vajon kit hívhatna meg ezen az alapon a Concerto Budapesthez?

Baráti Kristófot.  

Hú, ez most tényleg rossz volt. És nem akarok kapkodni, meg elrontani bármit is, a karmesterség leginkább a gyakorlatban tanulható meg, azon meg nincs mit vitatkozni, hogy Baráti Kristóf muzikális, vannak zenei elképzelései, és minden olyannal rendelkezik, ami lényeges egy karmester számára. De hát Keller András maga nem pont ilyen? Aztán mégsem szokott meggyőző lenni.

Várjuk ki a végét, de ez most rossz volt. Trisztán-előjáték, szaggatottan, lassan, de ez a lassúság nem az időt állította meg, hanem magát a zenét, nye-nye-nyü-nyü, jöttek a hangok egymás után, és nem lehetett rájönni, miért jönnek, és miért pont ezek a hangok, egyáltalán: mi van. Aztán érkezett Mihail Pletnyov, furcsa módon ő is indokolatlanul lassú volt, azzal a különbséggel, hogy azért a lassú Pletnyov értelmesen zenél, csak idegesítően. Tagol, formája van a zeneműnek, csak az ember úgy érzi magát, mintha már negyven perce nézné ugyanazt a halat ugyanabban az akváriumban.  

A második részben Franck d-moll szimfóniája hangzott el, annak azért manapság már van tétje, mert a mű maga lassan kezd kikopni a repertoárból. Ha jól játsszák, akkor az ember azt érzi, miért nem hallja ezt gyakrabban, ha rosszul, akkor meg még ez is sok, inkább az nem világos, mi volt a darab titka, hogy évtizedeken át népszerű lehetett. Lehet találgatni, hogy ez most melyik eset volt.