A fordítás, mármint a szövegek fordítása nálunk szent dolog, legyen is az, megérdemli. Általa tesszük a világot magyarrá, sajáttá, átélhetővé, neki köszönhetjük, hogy Shakespeare még mindig a legmegbízhatóbb magyar drámaíró, hogy Rimbaud nekünk pengeti a cipőfűzőjét az árokparton, és így tovább. De mi van, ha meg akarjuk fordítani a fordítást, sátídrof, általa akarunk megmutatkozni a világban. Akkor persze rájön az ember, hogy az egész mennyire reménytelen, hogy mennyire felfoghatatlan egymásnak két kultúra, hiába vannak itt is, ott is emberek a vonal végén.

Nem valami bonyolult dologra gondolok, egyszerűen csak föltettem egy régi lemezt, még az első (és a jelek szerint egyetlen) Bartók-összkiadásból, a Cantata profanát, Ferencsik vezényletével. A Cantata egy kicsit rövid egy lemezoldalra, tehát utána tették a Húsz magyar népdalból azt az ötöt, amit maga Bartók hangszerelt meg. A többi tizenötöt majd Kocsis Zoltán fogja úgy harminc évvel később. (A lemezborítón nem találtam hivatalos évszámot, de a művész-életrajzokban 1971 a legfrissebb esemény.) Az utolsó dal az ötből a Párosító. Mindenki ismeri, Virágéknál ég a világ, legfeljebb az a meglepetés, hogy az eredetiben neki nem csak a füle jutott, nyilván a békának nincs is füle, hanem a fara, így kímélték az óvodások fantáziáját, gondolom. Na de mindez három nyelvre le is van fordítva. Németül például így hangzik: Michel Puschkasch kommt in Eile / Kriegt nur noch die Hinterteile/ susasum susasum/Ritze ratze bum bum bum.

Ha egy német anyanyelvű ezek alapján úgy gondolja, hogy a magyarok normálisak, le a kalappal előtte.