Na, végre

Biztosan másnak is vannak ilyen rosszgyerek-élményei, amikor elcipelik a hangversenyre, és látja, hogy azért ebből még lehet valami. Ott van mindenféle brutális hangszer, tam-tam meg üstdob, és van mellette egy ember ütővel a kézben, ebből még lesz valami. Eljön a pillanat, és az az ember akkorát belevág a dobba, hogy beszakad a bőr. És tényleg eljön a pillanat, és az ember, akitől oly sokat vártunk, föláll, készül, aztán egészen irinyó-pirinyót üt csak az üstdobba, alig hallani, csak úgy valami távoli döngés, nahát, ezért igazán kár volt annyit izgulni. Ennyi is elég, mondaná, ha kérdeznék, nem ő a főszereplő, meg eleve, az üstdobnak csak a szélét szabad ütni, mert középen csúnya a hangja. Szóval ez sem az, amit szeretnénk.  

Leszámítva, ha Veress Sándor 2. szimfóniáját játsszák, mert ott azért kap az üstdob, ha nem is hideget-meleget, de kicsit-nagyot. Na, végre.

Ez volt érvényes az egész koncertre, ez a na, végre. Na, végre azt teszik a Nemzeti Filharmonikusok, amit nevük alapján tenniük kell: magyar szerzőket játszanak, Bartókot és Veress Sándort. Na, végre, úgy játszanak, ahogy kell, bátran, határozottan, értelmesen. Ehhez, persze, kellett egy svájci is, Heinz Holliger, Veress Sándor tanítványa, és munkásságának feltétlen (azt hiszem) híve. Ami a karmesterségét illeti, az ember épp ennél a zenekarnál értette meg, hogy a karmesterség nem abból áll, hogy ki mennyire kifejezően bökdösi a levegőt a pálcával, hanem hogy mi történik a próbákon, és a nehéz vagy nem játszott művekkel mennyire érzi magát biztonságban a zenekar. Ha igen, akkor a közönség is biztonságban érzi magát, nem akarnak megetetni velünk semmi konzervet vagy félkész árut, itt és most ez a világ legszebb zenéje, azért játsszák. Azért hallgatjuk.

Ennyi is elég, de ha nem volna az, akkor még jött egy Ilya Gringolts a Veress Hegedűversenyhez, majdnem ugyanez, semmi hókusz, semmi pókusz, csak hegedülés, tisztán, pontosan, szép hangon, szerényen és odaadással.

Ki sejtette, hogy ez lesz belőle? A nézőszám alapján: kevesen.