Helyettes szenvedők

Amikor utoljára láttam Tóth Orsit, éppen lángost árult a Kazinczy utcában. Vagy legalábbis azt hiszem, ő volt az. Nem mintha bármi kifogásom volna a lángosárusítás vagy épp a lángos ellen, mégis most jobban a helyén vannak a dolgok, hogy a vásznon nézem az arcát, a Kálmán-nap című filmben. Mert szereti az arcát a kamera meg tud is bánni az apróságokkal, mármint az arca apróságaival, a szeme rezdülésével, a szája vonalával. Azért is fontos, mert például a film rendező-forgatókönyvírója, férfi főszereplője, Kálmán, akinek a névnapját ünneplik, Hajdú Szabolcs pont nem ilyen, őt jobb színházban látni, mint az életnagyság húszszorosában.

Pedig ő is jó, a film is jó, még akkor is, ha láttam már színházként. Illetve a jósághoz akkor még hozzájön, hogy legalább meg van őrizve, nem csak emlékekből kell dolgozni száz év múlva, hogy volt egy ilyen előadás is, jelenetek egy felbomló házasságból, vagy lehet, hogy föl sem bomlik, de már alig házasság, a férfi a kanapén alszik, a nő meg nem is alszik, és jönnek a vendégek, ahol a férfi mással alszik a kanapén. Vagy nem is a kanapén.

Nem lehet elspoilerezni semmit, mert nem is történik semmi, szinte semmi, csak az élet, akár az övék, akár a miénk, tényleg ott vagyunk meghívottként Kálmán-napon, csak a soha ki nem ürülő pálinkásüveg tartalmából nem kapunk, de nem is baj, mert pálinkában az igazság. Ennyi haladékot kapunk nézőként, dönthetünk hazaúton, hogy szakítsunk vagy táncoljunk, de a jelek szerint jó házasság nincs, csak magáncella vagy közös cella.

Az ember azt hinné, hogy egy ilyen komor üzenetet jobb át sem venni, de pont nem így van. Azért is jó átvenni, mert hátha mi vagyunk a kivétel. Azért meg még jobb átvenni, mert ha nem vagyunk kivétel, akkor is lehet nevetni, bambulni, gondolkodni, szeretni, magunkat is, meg ezeket a filmi rokonokat. Talán helyettünk szenvednek.