Sajnos nem lehet Cezanne-ról úgy írni, hogy az ember ne foglaljon állást ékezet-ügyben. A legújabb kutatások szerint nincs bóbita az e betű fölött, de az újraforgalmazott Cezanne-film (Egy élet portréi) még a 2017-es portré-kiállítások kapcsán készült, így ékezetes a Cézanne benne. De ugyanarra a festőre gondolunk.

A kiállítás egészen csodálatos lehetett, nekem kimaradt, pedig két európai helyszínen is volt, Párizsban és Londonban, onnét vitték Washingtonba, így azonban nem is azután a kiállítás után kezdtem el vágyódni, hanem ami nálunk volt, a Szépművészetiben, mennyire jó volna most azt nézni újra, de hát ez már csak ilyen. Hiába képzeli az ember, hogy a képzőművészet tartós anyag, ellentétben a színházzal vagy a zenével, mégsem egészen így van.

Marad hát a Cezanne-csodálat, meg a portrécsodálat, meg a modellt ülők csodálata. Például a galériás Ambroise Vollard-csodálata, aki 116 gyötrelmes modell-ülés után azt hallja a festőtől, hogy van az a két négyzet a jobb öklén, most elmegy a Louvre-ba (mármint Cezanne), megnézi, hogy milyen színt is használjon ahhoz a két négyzethez, mert ha elrontja vagy elrontotta, akkor sajnos az egész képet újra kell kezdeni.

Ahogy az lenni szokott, a művész életét bemutató filmek vége itt is szomorú, meghal a nagy ember, de előtte felolvasnak egy részletet a fiának írott utolsó leveléből: „Minden kortársam idióta – rajtam kívül”. Ezt írta Cezanne 1906. október 16-án. Október 22-én meghalt. Csak azért szólok, hogy ha valakit ez az érzés tölt el, jobb, ha tudja: közel a vég.