Innen és túl

Nem is tudom, hogy ez valami rendcsinálás, vagy kényszeres osztályozás, rangsorolás. Esetleg előjön az emberben a vágy, hogy bizonyos dolgokat leszögezzen magának, aztán másnap keresse a harapófogót, és nagy fáradsággal kihúzza a szögeket a saját bölcsességéből.

Leonard Bernsteinnel vacakolok, hogy voltaképpen ki is ő. Mert valamikor igazán egyszerű volt a képlet, karmester, karmester, karmester, és sokadik sorban zeneszerző. Ebbe egy kicsit azért belekavart a West Side Story, nekem évekbe tellett, hogy megértsem, ez a Bernstein ugyanaz, aki dumál a tévében, vagy vezényel a lemezeken, de legyen az a kivétel. Azért ő nem a West Side Story írójaként azonosította volna magát.

Hanem miként? Mondjuk valami kettős identitásként, aki befelé fordul, és komponál, kifelé fordul, és vezényel. Talán arra gondolt, hogy neki is sikerül az, ami Mahlernek, talán ezért volt fontos számára Mahler, mert a hasonlóságot érezte. Mahler meg tudta csinálni, év közben karmester, nyáron komponista, aki ugyan nem aratott feltűnően nagy sikereket a szimfóniáival, de mire való az utókor? Mire való Bernstein, aki majd elvezényli az első teljes Mahler-ciklust hanglemezen?

A másik hasonlóságot Bernstein maga tagadta. Mármint azt, hogy ő lenne az új Gershwin. Hogy lenne ő? Gershwin a könnyűzenéből indult el a klasszikus felé, ő meg épp fordítva, klasszikus komponista, aki dalokat és musicalt is tud írni.

Az egész úgy jutott eszembe, hogy egy régi LP-t hallgattam, az egyik oldalán Copland 1. vagy Orgona-szimfóniája van, a másikon Bernstein Serenade című műve. És miközben a két zene hasonlít egymáshoz, szimfonikus zenekar és szólóhangszer, szinte orgonaverseny az egyik, szinte hegedűverseny a másik, mintha a szakadék két oldalán szólna a muzsika. Copland igazi, nagy zene, feszes és mély, Bernstein meg vidám pillanataiban nagyon lelkesítő, de amint mély akar lenni, terjengőssé és laposkává válik. Persze, mind kettőt ő vezényli, ami látszólag kiegyenlíti a köztük lévő különbséget. Sőt, ha belegondolok, kik játszották Bernstein vezényletével a Serenade-et… A bemutatót Isaac Stern, ezen a korongon Zino Francescatti, a későbbi, digitális felvételen Gidon Kremer. Nekem még Itzhak Perlman előadásában is megvan. Hát ugye, ez az a színvonal, ahol a Boci, boci tarka is remekműnek hatna.

Valamikor azt hitte az ember, hogy ha maga Bernstein eltűnik a művek mögül, nem fogja karmesterként promotálni magát, akkor ezek a zenék lassan eltünedeznek a repertoárról. Ennek egyelőre nem látom a nyomát, előbb hallani ma a koncertteremben Bernsteint, mint Coplandet. Szóval vannak kétségeim a leszögezettekkel kapcsolatban.