Úgy emlékszem, kétszer készítettem interjút Eötvös Péterrel, bár egyszer sem sikerült kihasználni jól a lehetőséget, hogy vele beszélhetek. Másodszor a lakásán kerestem föl, beszélgettünk zeneszerzésről meg a világról meg a sikereiről, a végén mondtam, hogy szeretném lefényképezni. Mondta, hogy jó, persze, itt szokták mostanában, levette és kinyitotta a zongorán lévő dobozt. Abban volt a frissen kapott Arany Oroszlán-díja, leült mellé, egy kicsit mosolygott magán. Talán azért, mert hogy hiába ő Eötvös Péter, azért a jelek szerint fontos neki az elismerés, de az is lehet, hogy azért, mert hiába ő Eötvös Péter itt pózol most egy újságírónak – ezt tényleg nem tudom.

Köszönöm, viszontlátásra.

Egy pillanat, mondta. Olvastam az írását Harrison Birtwistle-ről, nagyon nem voltam megelégedve vele. És mondta, hogy miért nem, mi a félreértés, és nem érzi indokoltnak a gúnyolódást azon sem, hogy közben Birtwistle-t lovaggá ütötték, és Sir Harrison lett belőle.

Mondhatnám, hogy meg voltam semmisülve, de egyáltalán nem. Meg voltam illetődve, az igaz, meg voltam tisztelve, az még igazabb, hogy egy Eötvös Péter veszi a fáradságot, és még mindig veszi a fáradságot, és még mindig, és egyre jobban belemelegszik. Most mondja, mi baja van ezzel a zenével, és fölállt, odament a szekrényhez, elővett egy hatalmas partitúrát, kezembe adta. Mi baj van vele? Elveszetten lapozgattam.

Megszánt. Jól van, csak el akartam mondani.

Búcsúztunk, köszöntem az interjút és a leckét.

Mivel az Arany Oroszlánt Eötvös Péter 2011-ben kapta meg, gondolom, ennek idén már tizenhárom éve. És megtanultam a leckét vagy csak megköszöntem?