Ez a gyerek jobban játszik, mint bárki a zsűriben – mondta Arthur Rubinstein 1960-ban, a 6. varsói Chopin-verseny alkalmából, mikor meghallotta Maurizio Pollinit zongorázni, ami leginkább azért érdekes, mert a zsűriben ő maga is ott volt.
Ebben azért tévedett. Nem a zongorázást illetően, hanem a gyereket értve. Pollini ugyan 18 éves volt, meg is nyerte a versenyt, de mintha már akkor sem lett volna gyerek. Komoly volt, és kopaszodott. Annyira komoly, hogy a verseny után adott egy-két koncertet, fölvette az első lemezét, ma is érvényes interpretációja az e-moll zongoraversenynek, aztán többé-kevésbé visszavonult, hogy egy kicsit még elmélyedjen a tanulmányaiban, egyéb szerzőkben, a zongorázásban.
Aztán visszatért, és tényleg ő lett Maurizio Pollini.
A kérdés már csak az, hogy ez mit is jelent. Sokak (sokunk) számára amolyan ellen-Richter volt, nagyon tud, az nem vitás, de mintha a szív hiányozna belőle. Amíg Richter szerette a kisebb helyszíneket, útba eső városokat, Pollini mindig a nagyszabású koncerthelyszíneket választotta, London, Bécs, Salzburg, Milano. Egyszer-egyszer eljött Pestre is, emlékszem, a három Beethoven-szonátára a Kongresszusi Központban, nagyon menő volt, csak az ember azt nem tudta: miért ezt játssza. Néha mentem utána, egyszer hallottam Bécsben, egyszer Londonban, az már nagyon a leszálló ág volt, már kiment belőle a technika, és akkor tényleg furcsa volt, mert nem azt hallotta az ember, hogy még így is, romjaiban is micsoda óriás, hanem hogy ha nem játszik pompásan, akkor mintha sehogy sem játszana.
Utólag mintha jobban értené az ember, hogy azért keresett ő is, kereste mit és hogyan, csak ha az ember világsztár, akkor kötve van a keze. Azért játszott Schönberget is, Luigi Nonót is, Beethovent és Boulezt egymás mellett. Még vezényelt is, és meglepő módon nem valami varázsos szimfonikus titokzatosságot, hanem A tó asszonya című Rossini operát. És szívta a cigarettáit, annyira nehéz volt róla cigimentes képet készíteni, hogy inkább retusálták az egyik lemezborítóján a fényképet, eltüntették az ujjai közül a bűnös szenvedélyt.
Teljes téboly: tegnapelőtt halt meg, és jobban tetszik, mint életében bármikor. Csak a halott zongorista a jó zongorista.
Nem, nem, NEM.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.