Vannak karmesterek, akiknek jól áll a mikrofon. Vashegyi György is ilyen, a koncert előtt szólt néhány szót, röviden, okosan, elmagyarázva, hogy egy Pergolesi és Haydn-koncertnek miért franciául van a címe (Les deux Stabats), hogy miért van négy szólista a Pergolesi Stabat materben a szokásos kettő helyett (mert ez átirat), és hogy a két darab együtt mennyire népszerű volt az 1780-as években Franciaországban. Azon már lehet tanakodni, hogy az ancien régime most és ma miért érdekes, de olyan sokat nem beszélt a karmester, kezdődött a Pergolesi.

Ja, nem, volt még egy fontos bejelentés, hogy a négy szólistából kettő beugró, koncertmentő, úgyhogy tessék hálásnak lenni. Egyébként az vagyok de a kettőből az egyiknek meg kellene tanulnia hangosan énekelni, a másiknak pedig meg kellene tanulnia halkan énekelni, mert az szinte komikus, hogy a tenornak minden magasságot úgy meg kellett küldenie, mintha egy vagy két medicinlabdát helyeztek volna a mellkasára, jaj, jaj, keservében.

Volt egyébként még egy érdekes dolog, arról nem esett külön szó, hogy bár a két mű szövege ugyanaz, de a feliratozón a Pergolesi alatt Babits, a Haydn alatt meg Sík Sándor fordítása volt olvasható. Ha jól tudom, Sík Sándor azért fordította újra a szöveget, mert hiába volt szép vers a Babits-változat, túlságosan is költői, hogy ne mondjam nyugatos volt, nem volt ideális liturgikus célokra. Így viszont annál meglepőbb, hogy a két szöveg közül Sík Sándoré mennyire elavult az idők során, hogy az a szó, hogy „átvert” már mást jelent, az, hogy Szűzanyám, ma már túlságosan is világi felkiáltás, vagy hogy nem jön ki ez a „tőrnek éle járta át” sem, már úgy értem, nem az éle járta át, hanem a hegye vagy a pengéje, vagy maga a tőr. De nem az éle. 

Persze nem a fordításokért mentünk. Hanem miért is? Elsősorban talán a Haydnért, ami csodálatos, nagyszabású remekmű, de az évek során meglehetősen eltűnt a repertoárból, nem értem, miért. Ha ma Les deux Stabats koncertet hirdetnek, az ember azt gondolná, hogy a Pergolesi mellé a Vivaldi megzenésítést teszik. Régizenés környezetben ez valószínűleg így is volna, de most a Nemzeti Filharmonikusok játszik, a Nemzeti Énekkar énekel, ez indokolja az átdolgozásokat is, ha már úgysem úgy szól, ahogy a szerző elképzelte, akkor legalább legyen más, tanuljon belőle a közönség. Pergolesi ugyan elnehezül ebben a változatban, az élénk tempók ellenére is minden vaskosnak hallatszik, de azért érzékelhető, hogy ez a zene „milyen szokott lenni”, a magam részéről még kifejezetten élveztem is a mélyvonósokat, hogy mégis valami biztos alapot fektettek a zenei történések alá. A Haydn-mű zenekarilag ha nem is ziláltabb, de kifejezéstelenebb volt, a szólisták meg alapvetően elégtelennek bizonyultak. Nem is a két beugrót bántanám, de a basszus, ha már import basszus, akkor miért ennyire gyenge?

A kérdés marad a régi, egy vagy két Stabat mater elsősorban zenei vagy elsősorban lelki élmény? De biztos, hogy a kettő, mármint zene és lélek egymástól független dolog?