Azt írja Láng Orsolya:
Fájdalomból vagyunk és örömből vagyunk
mi fájdalomokozók, örömokozók
Holott telítődöttek
holott telhetetlenek.
Már hallom is, hogy valaki elégedetten fölsóhajt a távolban: ugye, mondtam, hogy József Attila. Mert hát valóban József Attila ez a kétszeri holottozás, a Ringató kezdete, Holott náddal ringat, holott csobogással. Amiről mindig azt hittem, hogy a költészet vagy a nyelvi kifejezés csodája, az absztrakt verselés, nem lehet megmondani, mi mit jelent, hogy lehet valakit tavi csókolással ringatni, és mégis mindannyian értjük, miről van szó. Nem mintha a holott ritkán szerepelne a magyar költészetben, hogy csak egy erős és korai példát mondjak: holott sebesedik, öl, fog, vitézkedik, homlokán vér lecsordul. De ez a holott nem az a holott, itt még azt jelenti, hogy "ahol". Persze, furcsa szó, mert olyan, mintha kérdezne valamit, és rögtön válaszolna is rá: hol? ott.
Később a holott megváltoztatta a jelentését és a funkcióját, kötőszó lett belőle, "jóllehet" értelemben, de azt, amennyire tudom, soha nem jelentette, amire József Attila használta, vagyis azt, hogy "időnként". De hát mit lehetett csinálni, neki két szótagra volt szüksége, hol az kevés volt, időnként meg sok. Lett hát "holott", és aztán ezt örökségként hagyta Láng Orsolyára. Vagy ránk, ezt most nem is tudom.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.