Nyilván nem függetlenül attól, hogy ezeket a képeket, vagy ha nem is pont ezeket, de a rokonait először az Élet és Irodalomban láttam, az volt a legelső benyomásom a Műcsarnok Szurcsik József kiállításán, hogy miért ilyen nagyok ezek a dolgok a falon. A második, hogy miért ilyen színesek, de nem volt mindegyik színes, van fekete-fehér terem is. Ez már megint a régi nóta, hogy a grafika kevés, tessék megnövelni, kiszínezi, úgy lesz csak belőle komoly művészet. Van, aminek nagynak kell lennie, a lepedőszerű vászonra szénnel rajzolt tájképeknek, itt fontos, hogy ne a dombok hullámozzanak, hanem maga a kép.

És akkor meghallom a művész hangját, épp fiataloknak, ha jól sejtem, fiatal képzőművészeknek magyaráz, hogy miként is lehet rögzíteni a szénnel húzott vonalakat a lepedőn. Hajlakkal. De a minőség nagyon fontos, minél rosszabb, annál jobb, mert a menőbb cégek azért odafigyelnek, hogy a hajlakk ne egy életen át tartsa a frizurát, de itt meg épp ez volna a cél, az egy (vagy több) életen át tartás. Elvegyülök feltűnés nélkül az egyetemisták között (tréfa) és érdemes, mert Szurcsik egyszerre csak azt mondja, hogy a szobrai nem szobrok, a festményei nem festmények, ezek mind grafikák. Akkor ő is tudja. És azt is mondja, amit nyilván sokszor elmondott már, de nekem új: minden művészet grafika – bár nem minden grafika művészet.

Éljen, éljen, éljen.

Hogy még több éljen legyen, megállunk a cipős kép előtt, egy nagy cipő talpát nyalják a boldogtalan emberek, és mondja, hogy igen, ez egy gojzervarrott, kaplis lábbeli, mennyi az ára, és hogy ez őt mennyire megragadta. Szóval ez sem csak az én mániám, a szép új világ és a szép új cipők közötti összefüggés.

Boldogan megyek haza, ámbár lehet, hogy nem pont ez volt az alkotói szándék.