Nem állítom, hogy pont ezt vártam, de azért mégsem teljes csalódás. Rudolf Buchbinder két nap alatt eljátssza az összes Beethoven-zongoraversenyt, mármint a hivatalosakat, a Hegedűverseny zongoraátiratát nem, csak az öt alapot. Zongora mellől vezényel, nem tudom, hogy ennek mi haszna van, az meglehetősen homályban marad a koncert (az első koncert) végéig. Úgy értem, a zongora mellől vezénylés mintha azt jelentené, hogy a dirigálás nagy részét elvégzi a zongora, arra a hangra, azokra az elgondolásokra reagál a zenekar, és néha azért mutogat is a szólista, hogy jelezze: itt mindenről ő tehet.

Ehhez képes Buchbinder szinte semmiről sem tehet, a hangszer viszonylag pontosan és nagyon színtelenül változtatja hanggá a kottaképet, de erre a Nemzeti Filharmónia csak úgy tud reagálni, hogy viszonylag pontosan és hasonlóan színtelenül húzza-vonja. Mivel nincs valóságos karmesteri kontroll, a hangzáskép egy kissé féloldalas (pont középen ülök), jobbra dől a hajó, a mélyvonósok hangsúlyosabban és érdekesebben vannak jelen a hegedűknél – de hát éppen ezért nincs csalódás, valahogy ez pont érdekes, az alap, amire föl van húzva a három katedrális. (Na most hogy hajó vagy katedrális, azt nem sikerült tisztáznom magamban. Talán elsüllyedt katedrális.)

A három víz alatti katedrális pont nem valami építészeti remeklés, tulajdonképpen az az érdekes, hogy hogyan is lehet ennyire érdekességmentesen elzongorázni ilyen nagy műveket, ennyi év gyakorlatával, de nem lehetetlen. Azért a G-dúr versenymű második-harmadik tétele így is egy kicsit megmoccant, lehet, hogy azt a legjobb indulattal sem lehet unalmassá tenni. Ez is egy tanulság.