Talán, mintha, esetleg a második Buchbinder koncert lett volna jobb a kettőből, de a különbség nem lényeges. Az is számíthat, hogy az összes közül az Emperor, vagyis az 5. zongoraverseny tűnt előzetesen a legkockázatosabbnak, a karmester nélkül legnehezebben kivitelezhetőnek, és nem volt szörnyű fejreállás, legfeljebb a végén már azt érezte az ember, hogy ezt valószínűleg soha nem hagyják abba, hogy van ez a Beethoven-képünk, hogy egy, megy a zene, mint a gyorsvonat, de ez egy különleges nosztalgiajárat, és körbe-körbe vonatozunk.

Ez is valami.

Ha már vonat, végig a két hangverseny alatt azt éreztem, hogy tényleg beszálltunk a TGV-be egy nagy európai útra, és az egyetlen szabály, hogy nem szabad kiszállni. Mind az öt zongoraverseny alapvető élménye az volt, hogy nahát, ez is kimaradt, ez is kimaradt, ez is viccesebb, az is mélyebb. Azért lehet látni, hogy miről van szó, hogy mit írt Beethoven, de úgy igazán,  mélységében megtapasztalni alig lehet valamit. És akkor egy kissé kiábrándító a vezénylő zongoraművész, aki úgy vezényel, hogy a lábával a zongora alatt mutatja, hogy most ez olyan, mintha belerúgnánk egy labdába, menjen lendületesen, guruljon. Azt pontosan melyik hangszeres látta, hogy a vezénylő tábornok az asztal alatt mit mutogat? Hát igen, csak mi, a közönség. Ez a kedves Rudolf Buchbinder nekünk vezényel, hogy mit kellene hallanunk. Én sajnos csak látom, nem hallom.

Ha valaki azt mondja, hogy végül is ezért járunk koncertre, hogy lássuk is a zenét, ne csak halljuk, annak alighanem igaza van, de még sincs igaza.

Van az az anekdota, hogy tetszett a darabom? Olyan volt, mint Napóleon kardja. Igazán? Igen. Hosszú és lapos. Valami hasonló jutott eszembe Buchbinderről. Mint Napóleon Tolsztojnál. Valaki odaáll a menetelő embertömeg élére, és azt hiszi, hogy ő vezeti a többieket.