Basszuskulcs

A látszat ellenére ez három különböző lemez, valamikor ilyen szellemesen árusította a Qualiton a kiadványait, tessék belemerülni, melyiket akarja az ember, az egyiken ez van, a másikon amaz (áriák) a harmadikon dalok. Ez voltaképpen meglepő, senki nem gondol ma Székely Mihályra dalénekesként.

Gondolunk rá egyáltalán? Persze, van Székely Mihály utca és ilyet kevés operaénekes mondhat el magáról, nem is tudom, ki van még ilyen, mintha az utcanévadók jobban becsülték volna a színésznőket, mégis van Blaha Lujza tér meg Prielle Kornélia utca. Székely Mihály persze lehetne elevenebb emlék is, mivel maradtak utána felvételek, de a helyzet nem annyira egyszerű. Az ember egy ideig örül, hogy jaj, de jó, a legnagyobb magyar basszista, és micsoda mélységek, micsoda hangszépség, micsoda szilárdság és vokális bölcsesség, aztán, ahogy kicsit többet tud az éneklésről, csak rájön, hogy Székely nem annyira egyértelmű eset. Az énektechnikája legalábbis problémás, a magasságai katasztrofálisak, a mélységei is néha elkezdenek imbolyogni. A magyar operaénekesség olyan koráról szól Székely hangja, amelyet jó volna már meghaladni, szép hangú emberek nem tudnak énekelni. Nem mintha az sokkal jobb volna, ha csúnya hangú emberek egész jól tudnak énekelni – nehéz a szakma.

A lényeg, hogy le lehet szokni Székely Mihály hallgatásáról, és akkor meglepetés a dallemez. A B oldalon elindul szép hazájábúl, meg Fekete föld, fehér az én zsebkendőm, az körülbelül az, amire számít az ember, de az A oldal Schubert. Németül. Carelli Gábor azt mesélte, hogy Székelynek a nemzetközi operaéletben azért is voltak nehézségei, mert nehezen tanult meg idegen nyelven egy szerepet, egy napon keresztül sétáltak föl és alá Carelli lakásában New Yorkban, és csak ismételgették, hogy: signore  - Va, non ho niente, a Rigolettóból a kettőst, de nem sokra jutottak. Schubertet mégis németül énekli, elfogadható kiejtéssel és figyelve a szövegre, nagy, bölömbika hangját megszelídítve, amikor odaér, hogy Röslein, Röslein, Röslein rot. De nem is ez a nagy csoda számomra, hanem a Doppelgänger, A hasonmás. Ebben azért nagy Schubert-dalosok is ki tudnak purcanni, annyira magasra kell fölmenni, hogy nem azt a kétségbeesést éli át az ember, amit a szerző írt, hanem amit az énekes átél, amikor rájön, hogy még mindig följebb kell menni. No, hát ez nem való a magasságnélküli Székelynek.

Dehogynem. Mert hogy ő olyan mélyen kezd, ahol csak akar, így aztán a magasság sincs az egekben, viszont az egész dalban lesz valami hátborzongató sötétség, ködösség, feszültség, csodálnivaló. Hogyan írhatott Schubert ilyen zenét kétszáz évvel ezelőtt?