Ez képes rá. Csak kicsit kerülgetni kellene és győzködni, de annyira szeret énekelni, hogy ha valaki nagyon tudna hatni rá, akkor alighanem rá lehetne venni Rolando Villazónt, hogy elénekelje a János vitézt. Magyarul. Ő volna a pásztorok királya, legeltetné nyáját.
Jó, lehet, hogy nem, de nekem ez is tetszik, hogy ha már a hangja cserben hagyta, ha már Verdi, Puccini nem megy, akkor elkezdett régebbi, a hangszálak számára kevésbé megterhelő szerepeket énekelni. A kevésbé megterhelés sem jelenti azt, hogy el tudja leplezni a jelenlegi, nem túl rózsás egészségügyi állapotokat, de valószínűleg sokak számára még most is az volt a legfőbb vonzereje a Müpa Il re pastore előadásának, hogy Villazón is benne van.
És hatott is. Hatott a többiekre, hatott a közönségre. Az ember azért arra készül egy korai Mozart-opera kapcsán, hogy majd egyszerre fogunk gyönyörködni és elunni a belünket, mindenki szépen énekel, de az egész egy nagy időhúzás, álproblémákat oldanak meg álhősök, jaj, királynak is kell lennem, meg szeretnem is kell a pásztorlányt, most mit csináljak. Izgulsz, ugye, kedves olvasó, de nem mondom el, mi a megoldás.
Így megyünk, és úgy jövünk, hogy de jól éreztük magunkat. Egyrészt a 19 éves Mozart zenei szempontból már felnőtt, túl van, hogy mást ne mondjak, öt hegedűverseny megírásán, ami egyébként hallható is, a G-dúr első tétele bele van komponálva a Pásztorkirályba. De a Figaro házassága is benne van a nyitányban, ismerős nyelven zenélnek. Ehhez jön még Villazón, aki épp annyira idegen ebben a zenei környezetben, amennyire idegennek kell lennie, ő Nagy Sándor, egy kicsit más szinten vesz részt az eseményekben, mint a többiek. Fáradt és szűk és kopott a hangja, de nem annyira, hogy fájjon. És ott vannak a lányok, főleg Baráth Emőke, aki most épp fiú, ő Aminta, a pásztorkirály, úgy vergődik szerelem és kötelesség között, mint valami gyermek Radames. Csak a végén jobban jár. Hopp, most elszóltam magam.
Kíséretnek a L’Arpeggiata és Christina Pluhar, hallhattuk őket már annyi előadáson és lemezen, hogy nem nagy kockázat kimondani: ők mindig érdekesek. De Pluhart most látom először lant nélkül, a szó klasszikus értelmében vezényelni, és ezt is tudja, szépek és értelmesek a mozdulatai. Ha valamin lehet vitatkozni, az talán csak ez, hogy ki az előadás lelke, a karmester, a tenor vagy az énekesnők. Vagy Mozart. Lehet, hogy ő.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
takatsa 2024.04.17. 08:52:18
stolzingimalter 2024.04.17. 10:19:58
takatsa 2024.04.17. 10:41:27