Két hét sem telt el a bemutató óta, és körülbelül öten ülünk az Urania nagytermében az Amy Winehouse-filmen. Megkockáztatom, hogy ez most nem jött be.

Nem egyértelmű, hogy miért nem, talán túl kevés idő telt el, talán még mindig a dokumentumfilm-változat az érdekes, ne játsszák, hanem mondják el, mi történt. Amy Winehouse szeptemberben lett volna 40, a haláláért a filmben többé-kevésbé felelőssé tett férje, Blake Fielder-Civil is csak 42. A paparazzók életkoráról nincs adatom.

Rémes film, elég unalmas is, elég átlátszóan bűnbak- vagy legalábbis felelős-kereső, csak most nem Amy-papát okolják, aki a Rehab című számban még azt mondja, hogy Amy is fine, hanem a mérgező kapcsolatot, a másik tetovált gebét, aki előrébb járt a droghasználatban, mondhatni mutatta az utat.

Pedig hát megosztozunk a felelősségben. Úgy értem, ez nem egészen világos, hogyan játszódhatott le a nyilvánosság teljes bevonásával, valaki szisztematikusan gyilkolja magát, a közönség meg tapsol, éljenez és díjakat ad érte. Mindenki látja, hogy merre szalad a szekér, és mindenki bólogat, éljen az angol szabadság. De hát nem a szabadságról van szó, hanem a támogató fogyasztói jelenlétről, hogy Amy Winehouse megélte a dalait, megírta a szerelmi csalódását és a rehabilitációs kísérleteket, ettől volt igazi, hiteles, fontos, érdekes és piacképes. Mi aztán tényleg nem megyünk a rehabra, de szeretjük egy kicsit rázni a lábunkat ritmusra.

Ha így összerakja az ember, akkor nem nagyon lát ebben az egészben mást, mint a halálba táncoltatott lány történetét, valakinek meg kell halnia, hogy a világ élhessen tovább, hogy ebből az egészből dalok, fényképek, cikkek, filmek szülessenek, és akkor csak ez marad soványka vigasz: legalább most a film nem jött be.