Megjelent egy új Seherezádé, ha így kell írni, a lemezborítón azt mondják Scheherazade, de hát tudjuk, kiről van szó, és mivel lemezborító, azt is, miről van szó: Rimszkij-Korszakov művéről, szimfonikus szvit hegedűre és zenekarra. Nem mondom, hogy épp ez hiányzott a legjobban a piacról, de ahogy elkezdtem számolgatni, milyen felvételek is vannak, megakadtam az egyiknél: Mario Rossi vezényli a Bécsi Szimfonikusokat, a szólista Miriam Solovieff. Az évszám 1956. Tizenhat évvel a szólista életének nagy tragédiája után.

Miriam Solovieff 1921-ben született Oroszországban, még nem volt hatéves, amikor a család megérkezett Amerikába. A kislányt zongorázni taníttatták, egyértelmű volt a zenei tehetsége, de amikor meghallotta a tízéves Ruggiero Riccit egy koncerten, kijelentette, hogy ő is inkább hegedülni akar. Hát jó, hegedüljön, majd a kishúga zongorázik, nagyszerű duó lesznek ketten. A csodagyerekek ideje volt, Heifetz, Menuhin, Ricci, miért ne lehetne beállnia sor végére?

Valamennyire sikerült is, eljutottak San Franciscóból New Yorkba, ez már a mama érdeme, meg az ösztöndíjaké, a papa elköltözött otthonról, vélhetőleg nem a zajártalom miatt.

Nem akarom elviccelni, mert nem vicces. Miriam apja 1939 decemberében megjelent otthon, hogy öt év után szeretne hazaköltözni, éljen újra együtt a család. Mikor elutasító választ kapott, visszatért, de már fegyver volt a kezében. Kétszer rálőtt Miriamra, azok a golyók célt tévesztettek, utána bement a másik szobába, ahol Miriam húga betegen feküdt az ágyban, lelőtte a feleségét, lelőtte a kislányát, majd kiment a folyosóra, és végzett magával.

A sebesülteket két kórházba szállították. Miriam húgáról azt gondolták, túléli a támadást, így Miriam az anyja mellett volt, megígérte neki, hogy nem mondja le a közelgő februári koncertjét. Aztán kiderült, hogy az orvosok túlzottan optimisták voltak, Miriam Solovieff egyedül maradt a nagyvilágban.

A koncertet valóban megtartották, és aztán Miriam Solovieff elkezdte felnőtt, koncertező életét, előbb Amerikában, aztán Európában, Párizsba költözött, lemezfelvételek is készültek vele. A mindennapjai, ahogyan az várható, nem voltak egyszerűek. Nem mert sötétben aludni, de nem szedett gyógyszereket, nehogy a nyugtatók károsan befolyásolják a játékát, így viszont időnként idegösszeomlása lett. Végül föl kellett adnia a karrierjét, tanítani kezdett, alig néhány lemez maradt utána. 2003-ban halt meg Párizsban.

Az ember csak néz, és szeretné megkérdezni a Jóistent: ezzel vajon mit akart mondani?