Vicces, hányfelé tudott hálás lenni az orgonista Iveta Apkalna a Boldoczki Gáborral közös koncert után. Az Eötvös Péter-darab után kottával a kezében a mennyezet felé intett, nyilván a mennyezeten túlra gondolva, a Bach Passacaglia után az orgonára mutatott, Naji Hakim pedálszólós etűdje után pedig megsimogatta a cipőjét, köszi, csuka, hogy baj nélkül átsegítettél ezen a Ginger Rogers-i sztepp táncon. És nyilván hálás volt Boldoczki Gábornak is, meg Vivaldinak is, meg mindenkinek.
Én neki vagyok hálás, mert az orgona-trombita párosítás ugyan elég kézenfekvő, jöjjön a fémben rezgő levegő, de végeredményben gyakran elég unalmas, Ave Maria meg reneszánsz táncok, egy jó, három jó, de tizenöt? Boldoczki és Apkalna pedig nagyon változatos és nagyon szórakoztató estet állított össze, az Eötvös-darab vadonatúj, szeptemberben mutatták be Kölnben, és éppen ők, Stanley Friedman trombitára írt Solus című műve kifejezetten olyan darab, amit a hangszerén jól játszó ember ír a hangszerén jól játszó kollégáknak, ezt is lehet, azt is lehet és még mindig csak egy trombita szól. A Passacaglia nagy volt, és valahogy lobogóan romantikus, Gubajdulina elemi élmény, alkarral passzírozták a billentyűzetet, a koncert egésze meg egy jól eltöltött este, amikor az ember nem akar máshol lenni, mint ahol épp van.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.