Az utókor nem ítélkezik

Van egy régi olasz sláger In un palco della Scala a címe, és arról szól, hogy 1893 januárjában milyen hangulatos is volt a Scalába járni. Közben eléneklik a színház műsorát: Manon di Massenet, la Carmen di Bizet, Fra Diavolo, Ernani, Puritani, Vespri siciliani. Csupa olyan opera, amely ma is repertoáron maradt, ha nem nálunk, de a nagyvilágban – leszámítva a Fra Diavolót. Azt viszont nálunk pont játsszák.

Vagy nem játsszák, ez itt a kérdés.

Mert mintha most épp ez volna az operai elv, csináljuk is meg nem is. Az ember azt gondolná, hogy ha a darabot játszásra érdemesnek minősítik, akkor nosza, mindent bele, a legnagyobb erőkkel, a legerősebb szereposztással, mentsük meg Aubert. Vagy igazságos az utókor ítélete, vesszen, akinek vesznie kell, játsszuk inkább az Ernanit – nekem az is hiányzik. Csak ez a megoldás nem jó semmire, három előadás az Eiffel Műhelyházban, abból kettő délelőtti, a zenekar nem nagyon tanulta meg a darabot, húzónevek nincsenek a szereposztásban (vagy csak engem nem húznak). A rendező Szinetár Miklós, aki maga sincs meggyőződve a darab elsőosztályúságáról, így betétszámokat illeszt Auberbe, a második részben például minden belátható ok és következmény nélkül eléneklik A cigánybáróból Zsupán belépőjét. A költségvetés tollas kalapokat és tologatható díszleteket tesz lehetővé, viselik és tologatják, az egész előadás van is, de nincs is, aki nagyon erőlteti, megnézheti, aztán gondolkodhat, hogy minek is erőltette ezt annyira. Kiásnak egy kincsnek látszó valamit, de nem tisztítják le, nem mutatják föl, hanem gyorsan lehúzzák a vécén. Biztosan van ennek is valami értelme, de nem látom, hogy mi.