Egy linket kaptam ajándékba, egy videót a YouTube-on, Capucine Korenberg beszél rajta Hokusai Nagy hullám című metszetéről. Tényleg csodás, ha valaki kézen fogja az embert, és mutatja, mit kell nézni. Capucine Korenberg azt találta ki, hogy a föllelhető Hokusai Nagy hullám-metszeteket megpróbálja időrendi sorrendbe tenni, melyik lehetett a legkorábbi levonat és melyik későbbi, hogyan kopott a dúc a metszetek készítése közben. Száz képet nézett így meg, többnyire nagy felbontású fényképeket, talált egy csomó nehezen megfejthető rejtélyt, hogy az aláírás a kép bal oldalán, pontosabban az aláírás kerete a korai képeken is néha megtörik, később meg nem, pedig ez a rész nem javítható, nem lehet odafaragni valami kis gyufaszálat, hogy szebb legyen a vonal. Ámbár miért is ne? De vannak még különösebb változások is, például a három csónak színe néhány képen rózsaszín, bár a legtöbbön sárga. Az egész film nem hosszú, megnézésre érdemes, és egy teljesen modern, úgy értem, 20.-21. századi problémát vet föl: mi a mű? Ebbe folyton belebotlik az ember, ha, mondjuk a Velencei Biennálén jár, hogy mégis mi a műtárgy? Az egyik pavilonban azt látja, hogy azt telepakolták utcakövekkel. Egyet elviszek onnét, és akkor megcsonkítottam a műtárgyat? Vagy ha megveszem az egészet, akkor utána hazavihetem, és kiállíthatom a saját szobámban? Bemenni nem tudok, de van egy értékes, Velencét járt munka odahaza?

A kérdés egy európai színezetlen metszetnél nem ennyire zavaró, meg van határozva, hány levonat számít eredetinek, nyilván lehet vele csalni-csalogatni, de amióta fényképezés van, azóta ez piszkálja az embert, vajon hány olyan fotó van a világban, amit a művész saját kezűleg hívott elő, nagyított, adott el? És miért fontos ez, ha a kép ugyanaz marad? 

Hokusai azonban fényképezés előtti, és máris ezzel a kérdéssel vacakolhatunk, hogy most a rózsaszín csónakos eredeti-e vagy korai hamisítvány, ha bizonyos dúcokat újrafaragtak, akkor arról vajon tudott-e a művész, jóváhagyta, vagy minden a háta mögött történt.

Legyen az ő gondja, engem a legjobban a film vége fogott meg, amikor Capucine Korenberg azt mondja, hogy ha tükrözzük a képet, akkor az egész még fenyegetőbb, azt mondanám, hogy igazából csak így fenyegető, elég sokáig néztem úgy a Nagy hullámot, hogy a csónakok se nagyon tűntek föl, így is klassz, hullám és Fuji. De ha egyszer megnézte az ember a metszetet tükörfordításban, akkor már tényleg ijesztő, a tenger zúgva-bőgve tombol, el akarja nyelni a világot, még a hegy sincs biztonságban.

Capucine mond is rá magyarázatot: mi európaiak balról jobbra olvasunk, de a japánok jobbról balra, a szemük fordított irányban dolgozza föl a látványt. Nagyon jól hangzik, de én úgy tudom, a japánok, ha vízszintesen írnak, akkor balról jobbra olvasnak, szóval ebben Capucine alighanem téved. De akkor miért lesz félelmetesebb a kép a tükör által? Mert nem szoktuk még meg? 

Nincs jobb ötletem, mint hogy ez az eredeti. Amit Hokusai rajzolt, az a metszet fordítottja, abból faragták a dúcot, az fordítódik vissza, amikor elkészül a lenyomat. Ellenpróbaként meg lehet próbálni a Dürer-metszeteket is tükörfordításban nézni. Lehet, hogy világgá szaladok, ha így nézem majd meg a Lovag, a halál és az ördögöt.