Nemzeti hangszínek

Hazáig gondolkodtam, hogy kire is hasonlít Aude Extrémo, a francia mezzoszoprán, aki tegnap a Zeneakadémián adott áriaestet, de szerintem rájöttem a megoldásra: Toni Collette-re.

Nem mintha ez lett volna az este legfőbb tanulsága.

De az igen, hogy Aude Extrémo jó énekesnő, nekem nem lesz a kedvencem, mert nagyon élesek a magasságai, de elfúj bármit, nem nyomja el a zenekar, pedig néha vaskosan játszik a Concerto Budapest. A lényeg a repertoár. Nem mondom, hogy csupa újdonság, meg az is tanulság, hogy többet kellene koncertre járni, és akkor nem először hallanám Saint-Saëns A sárga hercegnő című operájának nyitányát, de azért abban bízok, hogy másnak is új szerző Joncieres vagy Holmés. Ilyenkor persze nem tudja az ember, hogy ez nagy és nemes vállalás, megmutatni, miről marad le a világ azzal, hogy csak egy Saint-Saëns operáról vesz tudomást, csak két Massenet-ről, és nulla d'Indyről, pedig az egyiknek az a címe, hogy Várj rám a szilfák alatt, vagy így el lehet kerülni az összehasonlítást, majd, ha elénekel egy jó Carment, elhiszem, hogy nagy énekes.

A végén elénekel egy jó Carment, vagyis a ráadással együtt kettőt. Elhiszem, hogy jó énekes.

Közben jut arra is idő, hogy az ember elgondolkodjék a mélyebb női hangok és a nemzeti hagyományok összefüggésein. Az olaszok számára a női mélység inkább anyát jelent, szinte mindenképpen mellékszerepet, inkább időset, mint fiatalt, dadát, komornát, társalkodónőt. A franciáknál meg (legalábbis a koncert alapján) a mély hangban benne van a dög, a csábítás és a pusztítás, jobb dolguk van a francia mezzóknak, mint az olaszoknak.

Plusz az ezernyi kivétel.