Magas léc, magas C

Olimpiák és labdarúgó világbajnokságok előtt mindig rám jön a szorongattatás: nézzem vagy ne nézzem? Egyfelől nézzem, mert valaminek mégis tagolnia kell az életünket. Nem a saját életemet, mert az tagolódik magától is, hanem a közöset, amelyben része vagyok nagy vagy még nagyobb közösségeknek, négyévente mindannyian észrevesszük, hogy nahát, megint eltelt négy év, és amikor kialszik a láng vagy a győztesek nyakába akasztják az aranyérmet, az ember arra gondol, mi lesz négy év múlva.

Az ellenérv az időpocsékolás, a selejtezők alatt be lehetne hozni valamit a francia operákban való elmaradásomon, a folytatásban végre elolvasnám Dosztojevszkijtől A kamaszt, amit még mindig nem, a harmadik helyért való küzdelem idején egy kicsit jobban elmélyülnék a Razumovszkij-vonósnégyesekben, és így tovább. Ráadásul mindig ott van a sportban ez az értelmetlenség, ő nyer, annak én miért örüljek, nem is tudok, nincs hatással az életem további folyására. Az esetek kilencvenkilenc százalékában a verseny befejeztével el is felejtem, hogy mit láttam, nem tudom, ki lett az olimpiai bajnok.

Jó, nem nézem.

Megfosztom magam egy csomó társalgási témától, de ebbe is belejöttem az idők során, van az utcánkban egy ember, akivel minden évben hosszan meg tudjuk beszélni a Tour de France fejleményeit, és szerintem még nem jött rá, hogy soha egyetlen percet nem láttam még a nagy tekerésből.

Nem nézem.

De tegnap mégis néztem, pedig csak Európa-bajnokság volt atlétikai, magasugrás, Gianmarco Tamberi. Gólyalábú pálcikaember barna szem, fehér mosoly, kamaszlányok ábrándja. Azért egy kicsit rá is tesz erre, például azzal, hogy kabalából félig borotváltan versenyez, jobb arca sima, a bal szakállas. De hát amit versenyzésként előad! Koncentrál, szenved, átviszi, leveri, de olyan kiszámítottan, hogy az ember gyanakszik, Tamberi tulajdonképpen minden magasságot átvinne, csak a közönség kedvéért leveri néha-néha a lécet. Bevonja a nézőket a bajaiba, látványosan jelzi, hogy nem hagyják koncentrálni, mert közben a tízezres női futók folyton ott futkosnak közte és a léc között, ráadásul ott is olasz a győztes, érzi, hogy most nem figyelnek rá, gyorsan leveri kétszer a lécet.

Na ugye, most már izgultok. Harmadikra átszáll a 229 fölött. Akkor teljes csöndet kér, megáll a levegő, több tízezer ember van csöndben, az mégis valami, ő meg szépen átvitorlázik a 233 fölött. Kitör az ováció. Tamberi felpattan, aztán a lábához kap, sántikálva tesz meg néhány lépést, a nézők feljajdulnak, megsérült, másfél hónappal az olimpia előtt. De nem. Csak lehúzza cipőjét, és mint valami bűvész, rugókat vesz elő belőle. Nyilván oda volt készítve egy másik csuka, szóval tényleg tudta, hogy ezt a magasságot simán átviszi, míg az ellenfél elvérzik rajta. Aztán letépi a trikóját, olasz zászlót kerít a nyakába, lesmárol egy csinosabb lányt a nézőtéren, aki utána csak annyit tud kinyögni, hogy „grazie”. És ünnepelnek, kiabálnak, fotózkodnak, Tamberi fölszalad a dísztribünön ülő öltönyösökhöz, azokat is átöleli, aztán, hogy kerek legyen a nap, még átviszi a 237 centit is, bár már nincs tétje a dolognak. Pont olyan, mintha valami áriaestet tartana, mutatja, mennyire nehéz ez a szépséghez vezető út, aztán, amikor már megőrülnek az emberek a magas C-től, egy fél hanggal még följebb megy.

Nem is az az igazi kérdés, hogy Tamberi van-e olyan jó, mint Pavarotti, hanem hogy nem lehet-e, hogy Pavarotti is csak annyira jó, mint Tamberi? Miközben az ember azt képzeli, hogy a halhatatlan lelkét ápolja, valójában egy sört kortyoló focidrukker?

Egyszer talán kiderül. Addig még több Pavarottit. Még több Tamberit.