Nem építem a saját emlékművem – mondta Székely András tíz éve egy interjúban Mikes Évának, és most, a halálhírét hallva az ember csak bólogat. Tényleg nem építette. Nyilván nem is megfelelő foglalkozást választotta hozzá, zenetörténész és zenei rendező, nem a legemlékműépítőbb foglalkozások. Ámbár, ámbár.

Persze, az ember nem tudja pontosan, mit is csinál a zenei rendező, de ha azt, amit külföldön a producer a lemezfelvételeknél, akkor azért vannak, akikről meg szokás emlékezni. Walter Legge mégis legendás név, idén meg a Decca emlékezett meg egy szép doboznyi CD-vel John Culshaw-ról, aki száz éve született. Székely András sem volt messze a száztól, öt év kellett volna még hozzá.

Azt szokták mondani, hogy a hegedűs hegedűn, a zongorista zongorán játszik, karmester meg az egész zenekaron. Hozzájuk képest a zenei rendező, ha jól gondolom, a karmesteren játszik, vagy a hegedűsön, zongoristán, még egy akarat, még egy elképzelés, hogy minek is kellene megszólalnia, még egy döntés, hogy a lehetségesek közül melyik lesz legjobb pillanat, a megőrzendő. Kivételes esetektől eltekintve senki nem beszél róluk, megállunk az előadónál, hogy az mekkora zseni, vagy hogy de rosszul választották ki az énekeseket. Csendestárs. Tényleg csendes, egy hangot sem játszik, tényleg társ, nem engedi haza a művészt, amíg maradt benne valami kifacsarható.

Hogyan emlékezzen meg az ember valakiről, akiről nem tud semmit, de az a benyomása, hogy sokkal nagyobb hatással volt a kulturális életére, mint gondolta? Meghallgattam tegnap A türelmes Szókratészt (Székely András a Nemzetközi Telemann Társaság elnöke volt egy időben), azt hittem, ez egy vállalás, öt lemez, tíz lemezoldalnyi Telemann, de csak öröm volt vele.