A Virág Judit Galériában nemrég látható volt ez a Molnár C. Pál festmény. Sőt, valahogy két változatban is látható volt, furcsa módon ez volt a szemérmesebb változat, talán fotón meg lehetett nézni a borotválatlan aktot is. Milyen kár, hogy Molnár C. nem volt nagyobb festő, akkor lehetne ez is valami múzeumi sztárpár a Ruhás és Ruhátlan Maya mintájára, Borotvált és Borotválatlan Akt. (Azt akartam írni: Manci, de elvetettem.)

Nem is ez a lényeg, hanem a minta, a festészetben olasz-rajongó Molnár C. Pál nyilvánvalóan Mantegnától szedte az ötletet, a Krisztus siratása című képről, amit az ember művészettörténet órán megismer, aha, tényleg, nagyon merész, meglepő nézőpont és virtuóz technika, és meglepő módon több is ennél, mert a néző belekeveredik a történetbe, ott térdepel Jézus lábánál.  

Azt akartam csak mondani, mennyire hálás lehet az ember Molnár C. Pálnak, mert az ő, némileg blaszfém változata mégis felnyitja a szemét nemcsak arra, hogy milyen nagy festő Mantegna, hanem hogy mi a lényeg, mi a fontos pont a képen. Nem ugyanaz a kettőn, mert Molnár C. valahogy a csípőt hangsúlyozza, Mantegnát azonban leginkább nem a „nemző közép” foglalkoztatja, hanem a seb a talpon. A kimeneti nyílás. Nem a legszörnyűbb seb Jézuson, de az esik hozzánk legközelebb, és az ábrázolásban is van valami hűvös és tárgyszerű, ezt akartátok, ezt műveltétek.

Én nem, én nem.