Holdkór

Ha a film címe egy dal, akkor az ember el van rá készülve, hogy előbb vagy utóbb azt a dalt el fogják énekelni a moziban. És tényleg. Csak egyetlen kivétel jut most az eszembe, a Ha a férfi igazán szeret című alkotás, ami annyira szörnyű volt, hogy még az sem ártott volna, ha eléneklik benne a When A Man Loves A Woman kezdetű dalt.

Ennek megfelelő várakozással ültem be a moziba a Vigyél a holdra című filmre, a dalnak jönnie kell, bár valószínűleg a nézőtársak nagy része nem tudta, melyik dalnak. A Fly Me to the Moonnak. Aztán jött, meglepő módon nem a Frank Sinatra-változat, és sajnos csak két óra múlva, annyi poén nincs a filmben, pedig amúgy nem volna rossz, Scarlett Johansson és Channing Tatum, szerelem és holdraszállás, ennek megfelelően jó sok régi szám hangzik el.

Közben azért van idő azon gondolkodni, hogy vajon miért is volt a holdraszállás annyira fontos. Úgy értem, Gagarin az világos, nemcsak dicsőség, de határozott jelzés Amerikának: nem vagytok sérthetetlenek, ezek a rakéták bombát is tudnak vinni, és nemcsak fölfelé tudnak repülni, de nyugatra is. De visszafelé? Moszkva elérhető volt Nyugat-Németországból is, a küldetés rengeteg pénzbe került, és valószínűleg semmi igazi haszna nem volt, egy idő után föl is hagytak a holdkompozással, mert minek.

A film ettől még nézhető is, kihagyható is, egy kicsit azt érzi az ember, hogy valami régi dolgot lát, nem a dalok, kocsik, rövid ujjú pulóverek miatt, hanem mert a Rejtő-könyvek történetei ilyenek, feltűnik valami lendületes, szőke nő, és szétzilálja a férfiszíveket, de az övé sem marad sértetlen. Úgy kell mindenkinek.