A sok csodálatos sport között mégis az egyik legcsodálatosabb a kalapácsvetés. Már a neve miatt is, hiszen a szer, amit az atléták dobálnak, a mai formájában egyáltalán nem hasonlít a kalapácshoz, hacsak nincs a világban nyeletlen, golyófejű kalapács, de miért volna. Meg a legtöbb atlétikai és klasszikus sportszám esetében tudni lehet, hogy mi az egésznek az alapja, többnyire katonai alapok, ki az erősebb, gyorsabb, ki lő jobban, ki dobja messzebb a gerelyt, akár ember, akár állat volna a már nem létező cél. De ki dobja messzebb a kalapácsot? Miért kellene messzire dobni a kalapácsot? Hogy ne kelljen az építkezésen olyan sokat mennie az inasnak? Majd a mester átdobja?

Ráadásul a kalapácsvetés akármennyire is klasszikusnak tűnik, semmilyen ókori alapja nincsen, dobtak dárdát és dobtak diszkoszt, de kalapácsot a görögök biztosan nem. Legalábbis nem versenyszerűen. A legenda szerint az első kalapácsvető a kelta Cú Chulainn volt, de ő sem kalapácsot dobott, hanem egy féltengelyt, úgy értem, egy eltört kocsitengelyt, amelyen még rajta volt a kerék. Újabb rejtély, hogyan lett ebből kalapács, és főleg, hogy miért.  

Ha jól látom, a kalapácsvetés lassan azzal a gonddal fog küzdeni, amivel a nyolcvanas évek végén a gerely: túl nagyokat dobnak a versenyzők, lassan áthajítják a pálya zöldjét, és veszélyeztetik a futókat vagy a nézőket. Amikor a gerelyhajítás világcsúcsa túllépte a 100 métert, megváltoztatták a szert, hogy ne repüljön akkorát. A kalapács azért még nem tart itt, de lehet, hogy egy szép napon nagyot repül a golyó, és akkor visszaállnak a hagyományos kalapácsra. Vagy a féltengelyre.