Kerti szerszámok

Igazából azt sem tudtam, miről van szó, néha meglepődök magam is a horrorfilmekben való műveletlenségemen, talán ha hármat láttam mindösszesen, a Psychót, a Fűrészt, és most már ezt is, a Texasi láncfűrészes mészárlást. Ezért is volt váratlan, hogy ez az utóbbi, meg, persze a Psycho is, az idők során klasszikussá vált, nemcsak mint horror, hanem mint film, mint művészeti alkotás. A MoMa, vagyis a New York-i Modern Művészetek Múzeuma ezt a hetet a láncfűrészre szánja, játsszák, elemzik, bemutatják a rendező, Tobe Hooper egész munkásságát.

Szerencsére a műveletlenség és tájékozatlanság alapszinten könnyen orvosolható állapot, kerestem, találtam, megnéztem, magyar szinkronnal. Nem tudom, hogy magamtól is fölfedeztem volna-e benne a művészetet, de a MoMA munkatársai például résen voltak, már két évvel a megjelenés után, 1976-ban vásárolt a múzeum egy kópiát, ami, ugye, ha valaki elvégzi a műveletet, világossá teszi, mit ünneplünk: a Texasi láncfűrészes mészárlás idén már ötvenéves. A nagy műfajon, a horroron belül úgynevezett slasher film, vagyis az a típus, amelyben valaki késsel, ásóval, kapával, láncfűrésszel, egyéb hegyes és éles szerszámmal földarabol egy csomó másik embert. A Psycho is ilyen, szóval slasherben sokkal előrébb járok, mint zombiban vagy szörnyben. Igaz, a Texasiban legalább annyi embert ölnek meg kalapáccsal, mint láncfűrésszel, szóval talán csak tiszteletbeli slasher.

Nem akarom elviccelni, mert egyébként tényleg jó film. Nem jön rá az ember elsőre, de kis segítséggel azért megérti, hogy tulajdonképpen mennyire szerényen adagolják a szörnyűséget. Ennek persze anyagi okai is voltak, a film költségvetése megállt kétszázezer dollár alatt, ez még 1974-ben sem volt felfoghatatlan pénz, nem tudtak olyan jól húsbavágni, csak lengették a címadó eszközt, és a félelem jelentős része a hanghatásokból származik, a sikoltásokból és a benzinmotor dübörgéséből. A rendező nagyon igyekezett, hogy ne legyen túlságosan durva, és a korhatári besorolásnál megkapják az engedélyt a gyerek nézők is. Nem is értem, hogy képzelte, de ebben nem járt sikerrel. Szerencséje volt, ha nem tiltották be a filmet úgy, ahogy volt. A forgatási körülmények ma már legendásan nehezek voltak, Texas július végén, az tényleg negyven fok, és a főgyilkos Bőrpofát játszó Gunnar Hansen napi tíz-tizenhat órán keresztül viselte a maszkját. Cserébe klasszikussá vált, bár a színészi karrierjét nem nagyon indította be a film, tekintve, hogy úgysem látszik belőle semmi.

Hogy művészet-e? Szerintem igen. Mégis van egy mindenki által olvasható, megérthető és megfontolandó üzenet: virág az ember. És valahol, remélhetőleg jó távol, közeleg a kaszás. Láncfűrésszel a kezében.