Talán ez is valami nemzedéki betegség, mondjuk csapás, de nem nagy csapás, vissza is vonom, hogy az embernek néha eszébe jut Váci Mihály. Szerintem a negyven év alattiaknak már soha nem jut eszébe, és nem tudják, mennyire fárasztó volt színésznőnek készülő iskolatársak előadásában meghallgatni, hogy nem elég a jóra vágyni, a jót akarni kell. De nem is ez jut az eszembe, hanem az, hogy Mondd, kedvesem, milyen, milyen a tenger. Ami azért mégis jó sor. Tapasztalati alapon is annak kell lennie, mert életemben egyszer hallottam, nyáron, a balatoni kicsi, fekete-fehér televízióban, és megmaradt. Még az is megmaradt belőle, hogy milyen lesz gyönyörű léptű utódunk, ha majd falánk éheit legyőzi rendre. Annyira ifjú voltam, hogy még nem a saját utódomra gondoltam, hanem magamra, bár gyönyörű léptűnek már akkor sem számítottam.

Ami a kettő között van, azt újra kellett olvasnom, ha már eszembe jutott, és nem nagyon érte meg a fáradságot, bár jóindulattal és néha meglepően szép szavakkal van megírva. Ez is amolyan korból fakadó előny (vagy hátrány), valamit még mond a név, Váci Mihály, született Nyíregyházán, meghalt Hanoiban, 1970-ben, negyvenhat évesen.