Becsukott tegnap a Szépművészetiben a magyar fotóművészek Amerikában kiállítás, aki kimaradt, lemaradt, bár úgy néztem, olyan sokan nem maradtak le. Én legalábbis egy idő után már arra mentem, amerre volt még levegő, arra nem lehetett, ahol nem volt ember, mert mindenütt, de hát ez tényleg nem panasz. Klassz fényképek, és amikor már azt hittük, mindent láttunk, persze, a milicista halála, bár az nem Amerikában készült, Monroe a tengerparton, André Kertész minden mennyiségben, és kizárólag a legmagasabb minőségben, akkor, mintegy ráadásként ott van a kijáratnál Nickolas Muray portréja Frida Kahlóról. Akkor már tíz éve ismerték egymást, a szó bibliai értelmében is, ahogy mondani szokás (a mázlista, mázlista, mármint Muray), és biztosan van a képnek szakirodalma, valakik kikutatták, hogyan vette rá Muray Frida Kahlót a bajusztalanításra, mennyi ideig dolgozott a világításon, hogy a vége ez legyen. De mi is? A 20. század Mona Lisája? Könnyű valakiről festményt fényképezni, aki eleve úgy néz ki, mint egy festmény? Vagy épp ellenkezőleg? Címlaplányt készített Muray a festőről? (Amúgy tényleg címlaplány, az Artmagazin mostani számának ő van a fedelén.) Vagy pont így van rendjén? Amit Frida Kahlo magáról gondolt, azt megfestette, amit Muray gondolt róla, azt meg hagyta lefényképezni? Döntsük el, melyik kell belőle. Ez, az, mindkettő, egyik sem.