Előítélet nélkül nem megy. Legfeljebb a ember nem mondja, de attól még gondolja. Nem is a saját előítéletemet mondom, éppen csak hallottam a Nemzeti Filharmonikusok idei évadnyitó koncertje előtt, hogy „úgysem fogjuk úgy hallani, ahogy Kocsis vezényelte”. Ami még csak azt sem jelenti, hogy Kocsis előadása végleges vagy egyetlen megoldása volna a műnek, csak az mégis valami kerek, következetes, logikus egész volt, voltaképpen már az is szép, hogy Vashegyi György egyáltalán nekifut a feladatnak, mert az ilyen összehasonlításokat aligha lehet elkerülni. 

De már itt is van, a koncert második része, emeli a pálcát, ja nem, nincs pálca a kezében, mindjárt kezdődik a fúga, andante és tranquillo, nyugodt séta a tempó… És nem. Nyugtalan és gyors, ha nem is rohanás, de lendületes járás. Ez Kocsis tempója.

Ők is gondolnak rá. Hát persze.