Címtelenség

Mikor a Rádiózenekar évadnyitó hangversenyéről szóló beszámolót írtam, azt is el akartam mondani, hogy Holst The Planets című műve előadásának színvonala azért sem mellékes kérdés, mert ez nálunk ritkán játszott darab. Úgy értem, egy elrontott Ötödik szimfónia után senkiben nem az a kérdés fogalmazódik meg, hogy vajon a mű elég jó-e, az a tudás már közkincs. De Holst zenéjének még a magyar címe is változó, hol A bolygóknak, hol A planétáknak fordítják, ha egyáltalán, mert hogy szökőévenként tűzik műsorra, más Holst-műveket három vagy négy szökőévenként sem, az ember arra is kíváncsi, mit szeret a nagyvilág ezen a zeneszerzőn.

Azóta rájöttem, hogy ez nem érv. Mert ott van például a Figaro házassága, az emberek fejében nem kérdés, hogy jó-e a darab vagy az opera, de ami a magyar címét illeti, van, aki ragaszkodik a Figaro lakodalma változathoz. Nyilván oka van rá, hangsúlyozni akarja, hogy ez nem a Jelenetek egy házasságból, nem arról van szó, hogy boldog-e az egykori borbély a feleségével, hanem maga a házasságkötés a téma, annak napja, reggeltől késő éjszakáig. Nekem a lakodalom egy kicsit túlságosan is mulatós szó, de lehet, hogy erről a lakodalmas rock tehet. Lehetne Figaro menyegzője is a cím, végül is Stravinsky esetében a Les noces-t franciából aggály nélkül mondjuk Menyegzőnek, de talán az túl ünnepélyes, túlságosan benne van a menny, ami az operában pont nincs túlságosan benne. Vagy Figaro esküvője? Az ellen semmi kifogás nem jut most eszembe, talán csak az, hogy elég prózai. De nem prózaibb a házasságnál, nem az intézménynél, hanem a szónál. A legjobb talán mégis az, hogy „a Mozart Figaro”, és nem „a Rossini Figaro”. Attól, hogy valaminek nincs állandósult címe, még szerethetjük. Talán Holstra is ez a jövő vár.