Mintha ez is épp fordítva volna a tenger partján. Amire mi azt mondjuk ősszel, hogy álmos ő, de nem beteg, arra az Adria azt mondja, beteg ő, de nem álmos. Itt van az ősz, itt van újra, megkezdődik végre az igazi élet. Fürdővendégek és a fürdővendégeknek szánt mosolyok nélkül, mintha alig várnák, hogy menjünk már el, hagyjuk végre magára ezt a világot, hadd szedje össze magát.

Hogy is mondjam? A búcsúvacsorára ezt ettem: linguine con il meglio di nostro mare. Amit persze az étlap készítői úgy értettek, hogy az ő tengerük legfinomabb falatjaival, de én persze úgy értettem, hogy a mi tengerünk legfinomabb falatjaival. Ennek a tulajdonosi álközösségnek van vége ősszel, mostantól májusig a tenger az övék, csak az övék, mindenféle tengertelen jöttmentek maradjanak távol.

Minden nap jön egy teherautó, és elviszi azokat a nyugágyakat, amelyeket az élükre állítva helyeznek ki, mára már csak három maradt. Fölszedték a tengerhez vezető műanyagút felét, két vagy három lécszerű elem maradt, erre kell indulni, aki nagyon a víz partjára vágyik, de nem könnyítjük meg az útját a homokbuckákon. Mint amikor az étteremben utolsónak marad a vendég, a személyzet mászkál, kezdi jelezni, hogy tessék már fizetni és lekopni, hangosabban beszélnek, terítenek, néhányan elmennek haza, fennhangon köszönnek, hátha észreveszi magát a ragaszkodó fogyasztó. Hadd éljük a boldog életünket. Tessék már hazamenni.