Úgy tíz napja a Concertóban voltam, klasszikus lemezek, csak klasszikus és csak vinil, és kezembe akadt két Leif Segerstam-album. Leif Segerstam? De hát nem ő az a Marx Károly vagy Mikulás vagy erdei manó a pódiumon? Mert ezeken a lemezborítókon egy kifejezetten sovány, szemüveges férfi volt látható, mondjuk így: teljesen normálisnak látszott. Ki sejtette meg a benne megbúvó Brahmsot?  

A három tenor nagy sikerű koncertje után egymást érték a három valami koncertek, másik három tenor, három kontratenor, három szoprán, három basszus (ilyen nálunk is volt), három finn basszus. Művészi élményként lehetett vitatkozni rajta, de ahogy a három (Ryhanen, Salminen és Tilli) megszólalt, az mégis döbbenetes volt. Hogyhogy nem dől össze a ház. Hogyhogy nem szakad be a pódium három ilyen óriásfenyő alatt? Plusz ott volt még ez a furcsa karmester, Leif Segerstam, maga is kivette a részét a mókából, a három által előadott Akasztófa ária végén ő kacagott. Az se volt semmi.  

Akkor hallottam róla először, hogy vezényel, de zeneszerző is, írja a szimfóniáit, akkor már kétszáz fölött járt, most a halála előtt az biztos, hogy közelíti a négyszázat a szimfóniaszám, lehet, hogy előkerül a hagyatékból még pár darab. És mesélik, hogy micsoda csodamuzsikus volt, fiatalon megnyert valami hegedűversenyt, két héttel azután, hogy megnyert valami zongoraversenyt, és elképesztő volt a hallása meg a ritmusérzéke, és minden, az egész lénye. Nemcsak kívülről.