Azon gondolkodom, hogy mikor annyit beszélünk a lemezek meg a fizikai hanghordozók haláláról, közeli haláláról vagy haldoklásáról, akkor voltaképpen a sztereó is meghal? Vagy már meg is halt?
Egy gitárlemezt hallgattam, Narciso Yepes játszott rajta Rodrigo-műveket, és lehet, hogy túlzásba vitték rajta a sztereózást meg a térhatást, de olyan volt, mintha a fejemet a gitár testébe dugtam volna. Ami nem feltétlenül rossz, de biztosan nem az, mintha Yepes a szobában gitározott volna. De hát mi értelme is van a sztereó hatásnak egy gitár esetében? Az elv az, hogy a fülünk mégis a fejünk két oldalán helyezkedik el, vagyis nem pont ugyanazt a hangot halljuk balról meg jobbról, a kettőt az agy hozza össze. Amikor tehát két (legalább két) mikrofont helyeznek el, és a lemez barázdájának két oldalára ennek a két mikrofonnak a fölvett anyagát teszik, körülbelül ugyanazt az élményt éljük át, mint amikor valaki az orrunk előtt muzsikál. Ebből lesz a térhatású hangrögzítés, amit együtteseknél értek is.
Az elvet persze gyorsan elvetették, úgy értem, a korai popfelvételeknél már megesett, hogy nem térhatásra törekedtek, hanem, mondjuk jobbról szólt a zenekar, balról az énekes – hogy ennek mi volt az értelme, azt nem nagyon értem. Alapvetően a szólóhangszereknél sem értem, mit lehet bűvészkedni, a Yepes-lemez például élvezetesebb vagy igazibb volt monóban, mint sztereóban, bár kétségtelen, hogy attól a kilencvenes években fölvett lemez régebbinek tűnt.
Viszont az is tény, hogy az otthoni lemezhallgatás visszaszorulásával a hangfelvételek már nem is szobákban élik a világukat, hanem mozikban, ahol több csatornával és több hangszóróval lehet játszani, utána az emberek ezt akarják átélni otthon is, amikor filmet néznek. Nem beszélve az autókról, a Volvót úgy reklámozzák, hogy 19 hangszóró van benne. Bár az is igaz, hogy ritkán hallgat valaki vezetés közben klasszikus gitárzenét.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Kovacs Nocraft Jozsefne 2024.11.10. 20:41:38
Egy jó hangfelvétel - és még inkább egy jó koncertvideó - többet, akár sokkal többet tud az élő koncerttermi hangzásnál, miközben persze nem pótolja azt.
Koncertvideónál egyértelműbb a többlet: hol az egész zenekart vagy kamarazenénél az összes előadót látjuk, hol képileg is ráirányítja figyelmünket a szólóhangszerre vagy egy csak röviden megszólaló hangszerre, esetleg a szólóhangszer és egy zenekari hangszer párbeszédére. Itt ált. elég is a kép, hangmérnöki beavatkizasra nincs is szükség.
Csak hangfelvételnél más a helyzet. Ha nem kétmikrofonos vagy műfejes (készülnek még még ilyenek?) felvételről van szó, akkor a hangmérnök a valóságosnál plasztikusabban képes "ábrázolni" a zenekart, a hangszerek elhelyezkedését, sőt finoman kihangsúlyozni (ndm hangerővel) egy-egy megszólaló hangszert. Persze a fázissal nem tud játszani, sőt el kell felejtenie.
Engem nem zavar, ha a felvétel nem az amúgy soha nem ideális koncerttermi hangzást adja vissza, sőt.
Ahhoz tudnam hasonlítani - nem feledve, hogy minden hasonlat sántít -, mint amivel több egy jó festmény, esetleg művészi fotó a nyers valóságnál.
A hangfelvétel egy külön műfaj.
Ceratium 2024.11.11. 07:10:32
A koncerttermi felvételnek éppen az a célja, hogy reprodukálja a koncerttermi hangzást, és a hangmérnöknek pont az a dolga, hogy ezt a valós koncerttermi problémák - akusztikai lyukak, torzítások, visszaverődések/állóhullámok, random csillapítások, a line array-k keresztmodulációi stb. - nélkül tegye. Ha mindenki érti a dolgát, és meglehetősen jó vasakon (ld fent) játszom le az anyagot, akkor behunyom a szemem és ott vagyok. És erre a két csatorna teljesen megfelel, ui. nem arról van szó, hogy egyes hangszerek balról vagy jobbról szólnak, hanem agyunk két hang mikroszekundumos időeltéréséből tökéletesen ki tudja számítani, akár centiméterre, hogy hol helyezkedett el a hangforrás. Tehát ahol húsz hegedű szól, ott húsz hegedűt fogok hallani (jó esetben) és nem kettőt. A műfejes sztori, ugyanúgy, mint a kvadrofónia, zsákutca volt, erről a HIFI Magazin elég részletesen írt anno.
Ha olyan a felvétel, mintha a fejem be lenne szorulva a hangszerbe, akkor az bizony a keverés hibája, nem is kicsi.
A stúdiófelvétel pedig önálló műalkotás, ahol a hangtechnika/keverés csaknem annyira kreatív és meghatározó, mint a művész játéka. Ott már nem cél a színpad felvarázsolása, a hangok egyedi hangtérbe állítása annál inkább. Jó példa erre a korai, híresen pocsékul kevert Yes lemezek esete - mikor egy avatott, szintén művészlélek hangmérnök (Steven Wilson) újrakeverte őket, nagyságrendekkel jobbak lettek, pedig hangról-hangra gyakorlatilag ugyanazok maradtak.
MIndezek az analóg, auditív élményekre vonatkoznak, persze. A videók esetében a hang már eleve digitalizált, tömörített, manipulált, tehát legtöbbször komolytalan, még a cédé minőségét sem éri el. Jutyubról meg innen-onnan levadászott felvételek, szutyok kóderekkel, agyontömörítve, még a fiatalkorombéli kazettás sétálómagnók minőségét sem érik el. DVD a minimum, de inkább BR, a zenei élmény valahol arrafelé kezdődik. Ha már nem analóg, ugyebár...
Kedvenc szórakozásom, amikor egy mp3-hoz szokott, "sztrímelő" ismerőst leültetek, mondjuk, Bunatishvili kisasszony valamelyik lemeze elé, a minimum az "Úristen!" felkiáltás...