Azon gondolkodom, hogy mikor annyit beszélünk a lemezek meg a fizikai hanghordozók haláláról, közeli haláláról vagy haldoklásáról, akkor voltaképpen a sztereó is meghal? Vagy már meg is halt?

Egy gitárlemezt hallgattam, Narciso Yepes játszott rajta Rodrigo-műveket, és lehet, hogy túlzásba vitték rajta a sztereózást meg a térhatást, de olyan volt, mintha a fejemet a gitár testébe dugtam volna. Ami nem feltétlenül rossz, de biztosan nem az, mintha Yepes a szobában gitározott volna. De hát mi értelme is van a sztereó hatásnak egy gitár esetében? Az elv az, hogy a fülünk mégis a fejünk két oldalán helyezkedik el, vagyis nem pont ugyanazt a hangot halljuk balról meg jobbról, a kettőt az agy hozza össze. Amikor tehát két (legalább két) mikrofont helyeznek el, és a lemez barázdájának két oldalára ennek a két mikrofonnak a fölvett anyagát teszik, körülbelül ugyanazt az élményt éljük át, mint amikor valaki az orrunk előtt muzsikál. Ebből lesz a térhatású hangrögzítés, amit együtteseknél értek is.

Az elvet persze gyorsan elvetették, úgy értem, a korai popfelvételeknél már megesett, hogy nem térhatásra törekedtek, hanem, mondjuk jobbról szólt a zenekar, balról az énekes – hogy ennek mi volt az értelme, azt nem nagyon értem. Alapvetően a szólóhangszereknél sem értem, mit lehet bűvészkedni, a Yepes-lemez például élvezetesebb vagy igazibb volt monóban, mint sztereóban, bár kétségtelen, hogy attól a kilencvenes években fölvett lemez régebbinek tűnt.

Viszont az is tény, hogy az otthoni lemezhallgatás visszaszorulásával a hangfelvételek már nem is szobákban élik a világukat, hanem mozikban, ahol több csatornával és több hangszóróval lehet játszani, utána az emberek ezt akarják átélni otthon is, amikor filmet néznek. Nem beszélve az autókról, a Volvót úgy reklámozzák, hogy 19 hangszóró van benne. Bár az is igaz, hogy  ritkán hallgat valaki vezetés közben klasszikus gitárzenét.