Valamelyik csatornán A nagy balhé ment, George Roy Hill filmje, megint elcsodálkoztam, hogy ő, legalábbis nálunk, nem rendezőlegenda, de nemcsak magunkon csodálkoztam el, hanem magamon is. Voltaképpen mind a három filmje tetszik, amit láttam, mégsem keresem a többit, még A nagy Waldo Pepperről is elkapcsoltam, pedig az előfordult már a tévében. Az ő találmánya volt, hogy egy filmben két szívtipró legyen, Robert Redford és Paul Newman együtt, a szemük kék, de az egyik szőke, a másik barna. És mégsem női filmek, a férfiak legalább annyira szeretik George Roy Hill főszereplőit, nem azért, mert magukra ismernek, hanem mert mennyire jó volna magunkra ismerni.

És hogy mennyire zenés filmek. A Butch Cassidy és a Sundance kölyökben hangzott el az Oscar-díjas Burt Bacharach-dal, a Raindrops Keep Falling Down My Head, Az ötös számú vágóhídban hallottam életemben először a Bach f-moll zongoraverseny lassú tételét, Glenn Goulddal, de amúgy jutottak a filmbe egyéb finomságok is, Gould csembalózott benne egy kicsit, úgy érzékeltették a különböző idősíkokat, hogy ugyanaz a mű hol csembalón, hol zongorán szólt egy forgó porcelánbaba alatt. A nagy balhé meg egész Magyarországgal megismertette és megszerettette Scott Joplin ragtime-jait. Persze, az ember szorong: ha van egy hibátlan rendezője, akkor érdemes addig keresni, míg hibát nem talál?