Lőrinc barát

Lehet, hogy nagy csodák nincsenek, de azért kicsik vannak. Például az, ahogy a Nemzeti Filharmonikusok elkezdte a koncertjét, Brahms Változatok egy Haydn-témára című művét. Mi? Hogy így is tudnak? Ilyen szép, visszafogott, kiegyensúlyozott összképpel, lágy fafúvós hangokkal játszani? Máskor ezt miért nem hallani?

Lawrence Foster miatt? De hát egy bácsi, ráadásul elég nehezen mozog, székből vezényel, elmarad a nagy ember bevonulása, egyszer csak ott van, fölemeli a pálcát, és kezdődik a zene. És mégis.

Aztán megnyugszik az ember, nem ez élete nagy Brahms-élménye, pont egy variációsorozatban szélsőségesebben, vagy nagyobb változatossággal is lehetne játszani, de akkor is van egy ilyen jó, bőséges megmerítkezés Brahmsban. Ahogy a második részben van egy bőséges megmerítkezés Berliozban, és Lawrence Foster a Mab királyné tétel után még azt is mondja, hogy mennyire jó zenekarunk van, mert Toscanini szerint ez a zene a legnehezebb egy zenekar számára a teljes 19. századi termésből. Az ilyenkor kérdés, hogy mi a jó, ha ez hallatszik is az előadáson, vagy épp ellenkezőleg.

A kettő között meg Richard Strauss Burleszk című darabja, ha nem is nagy élmény, amolyan intelligens műsortervezés, az ember észreveszi, vagy újra észreveszi, hogy Richard Strauss mennyit merített Liszttől. Nemcsak a szimfonikus költemény műfaját, de ezt az egész Burleszket, a mefisztói kacajokkal, rommá csépelt zongorával. Okosabbak lettünk. Szebbek nem.