Lekéstem a zongoraversenyt, csak irigykedve nézhettem a sok boldog embert, akinek tetszett, de hát annyi baj legyen. Akármilyen gondosan szerkesztett is egy program, a C-dúr miséhez nem kell előjáték, a szünet utáni és előtti rész elvben teljesen szétválasztódik, az csak ajándék, ha már az eleje is jó a koncertnek. Philippe Herreweghe saját területe mégis az énekelt zene, az oratórium, a kórus. Akkor is, ha most, kivételesen, nem Bach, hanem Beethoven a komponista.

Csak azért mondom ilyen hosszan, mert lehet, hogy a végén mégis ez hiányzott, a ráhangolódás. Bár egész végig igyekeztem, hogy ne azon az alapon hallgassam a művet, hogy aztán mi lett belőle a Missa solemnisben. De mégis maradt valami zenetörténeti megfontolás, többé-kevésbé az, amiről a zenei anekdoták szólnak, hogy Esterházy herceg a bemutató után odament Beethovenhez, és azt mondta: na de kedves Beethoven, mit művelt már megint?  

Ezt így, ma, ebből a szép, kerek, tiszta előadásból nem lehet megérteni. Nekem nem sikerült. Annyira normális a C-dúr mise, annyira az van benne, ami lenni szokott, szövegfestés és fúga, az egész egy kicsit talán szögletesebb vagy nem annyira természetes, mint Haydnnál (aki azelőtt a miséket írta az Esterházyaknak), hogy nem tudom, mi baja lehetett a hercegnek. Talán elrontotta a gyomrát. Jó, az Agnus Deinél egy kicsit elszabadult a zeneszerző, de hát tudták, kivel állnak szemben, közben meg annyira megható, ahogy igyekszik jó tanuló lenni, folytatni a hagyományt, tisztelni apját, anyját, Haydnt, mindenkit.

A mű sikertelensége pedig máig tart. Hát így próbáljon meg valaki kedves lenni.