Lehet, hogy műveletlen útitársakat választottam, mindenesetre senki nem tudta megmondani, hogy mi volt Marc Chagall eredeti neve. Pedig kellett valaminek lennie, nyilván nem ennyire franciásan született Vityebszkben, és az Albertina falán sem írták ki, nyilván nem is nagyon fontos, de itthon megnéztem: Moishe Sagalov.

Ezt csak úgy mondom, nem a lényeg, vagyis a szokásos dolog, jó, nem ez a lényeg, de akkor mi? Miért van az, hogy Chagallt az ember meg akarja fejteni, valahogy azt érzi, hogy a kódot vagy a kulcsot meg kell találnia, és akkor…  

Nem tudom, mi van akkor.

De vegyük példának a Bukott angyalt, talán nem is az az érdekes, hogy bukott, hanem hogy épp bukik, zuhan lefelé, egy szemmel, pirosan. Előtte egy zsidó ember félti a tekercseket. Ha igaz, amit mondanak, ennyi volt az eredeti kép, eddig jutott 1922-ig, aztán huszonöt év múlva folytatta. A falon azt próbálják elmesélni (vagy bemesélni), hogy a szörnyűség és a remény kettőse, hogy anya a gyermekével, aki szerintem nem sima anya a gyermekével, hanem madonna, meg az aranyszínű borjú, aki szerintem nem sima aranyszínű borjú, hanem az aranyborjú, és akkor nem tudom, mi benne a reménykeltő, bár a szeme szelíd. És repül az ingaóra, ami, mint a modern reklámokon, 10 óra10 percen vagy tíz perccel kettő előtt áll, amire azt szokták mondani, hogy ilyenkor olyan a két mutató, mintha mosolyogna az óra. És a sétapálcás ember, akiről száz százalékosan nem lehet megmondani, hogy repül-e vagy zuhan, de inkább az előbbi, mert nincs kétségbeesve. Szóval, ha egy angyal lezuhan az égből, akkor talán egy ember meg felzuhan. Azért ez nem valami megnyugtató.