Aki a hetvenes években kezdte, annak egy bécsi kirándulás jó eséllyel a lemezboltok közötti tántorgássá vált. Mondjuk elindult a Grabenen, megnézte azt a beugrót, amit a magyar népnyelv, talán egy–másfél évtizeddel korábban Csallóköznek nevezett el, mert akkor még nem a lemezekért mentek oda, hanem pénzt váltani, aztán a másik oldalon volt a Gramola. Vissza, végig a Kärntneren, jobboldalt is, baloldalt is, aztán az Opera aljában, végül az Opera másik oldalán a da Caruso, az éttermi nevet viselő kincsesbarlang. Mindenütt végig lehetett lapozni a bakeliteket, aztán a CD-ket, nézni az árakat, mérlegelni, mennyi van a zsebben, mi mennyire nélkülözhetetlen, dönteni, aztán itthon megbánni, mégsem ezt kellett volna.

Elmúlt, mindenki tudja, hogy elmúlt, a boltok bezártak. De néha elszorul az ember szíve, hogy mi lett belőlük. Legutóbb Londonban csodálkoztam el, hogy a híres, sokemeletes HMV üzlet aljában ma cukorkát árulnak, most meg ezt látom a Kärntner Strassén, az EMI-bolt helyén. Pedig ez az üzlet sokáig tartotta magát, amikor már a lemezeket és a CD-ket nem vették, még mindig próbált a műfaj közelében maradni, árultak lemezjátszókat meg koncertjegyeket. Mostanra cannabis szaküzletté vált.

A zene a nép ópiuma. Vagy a cannabis a nép zenéje.