A Lila ákácot játsszák a Belvárosi Színházban, pontosabban annak átiratát, Lila akác lokál címmel. De alapvetően az a történet, Tóth Manci és Csacsinszky Pali kalandjai (a Csacsinszky nevet érthető okokból nem használják ebben a változatban). Próbálom nem ellőni a poént, hogy jóra fordul-e minden, vagy épp ellenkezőleg, mert hát többféle befejezés is létezik. 1934-ben, amikor Székely István megrendezte a moziváltozatot, a legenda szerint új befejezést kellett kreálni, mert nem nézték a vidéki nézők – lehet, hogy így volt, de akkor valahol mégis kellene lennie egy eredeti befejezéssel összerakott kópiának, ilyenről viszont nem tudok. Történetnek mindenesetre szép, és nyilván csodálatos érzés lehet egy alkotó számára, hogy helyrehozhatja azt, amit mások elrontottak, Pali még épp fölszáll a mozgó vonatra, és Manci nem megy Moszkvába táncosnőnek. Mintha szólnának Rómeónak, hogy „csak tetszhalott”. Így persze nincs értelme a történet legszebb mondatának: volt ifjúság, volt szerelem, de nem vettem észre.

Székely Istvánt is zavarta a boldog befejezés, és élete végén, utolsó rendezéseként elkészített egy másik változatot, Halász Judittal és Bálint Andrással.

Az eredetiben sem volt sok szerencséje a főszereplőivel, Mancit Székely felesége, Ágay Irén játszotta, aki törékeny is, szép is, már ha valaki szereti ezt a Mrs Popeye-típust, csak színésznőként volt rettenetes, Palit Nagy György játszotta, akiben én nem látom azt, amit Székely meglátott, a fiút, akibe bele lehet szeretni. Nekik egyébként csak a filmben fordult jóra minden, Nagy György munkaszolgálatban halt meg, Ágay Irén filmforgatáson lett rosszul, 37 (vagy 38) évesen.