Az ember tudja, hogy a művész az agyával vagy a szellemével, lelkével, akármivel zongorázik, és nem pusztán a kezével, bár azt is tudja, hogy fejben könnyebb nagy zenésznek lenni, mint a gyakorlatban. Na jó, ez sem egyértelmű. De hogy kell a kéz, az biztos. Így viszont túlságosan is ragaszkodunk az eszközhöz, mintha a szobrászról a jó portrét az adná, ha megmutatnánk a kalapácsát.

Ez még a Munkácsy-kiállításon jutott eszembe, ahol külön falat szenteltek Liszt Ferencnek. Tudjuk, hogy jóban voltak, annyira jóban, hogy bizonyos szempontból Munkácsy is okolható Liszt haláláért, miattuk ment Párizsba, ott fázott meg a vonatúton. Igaz, arról már Munkácsy nem tehetett, hogy Liszt csak nem nyughatott, betegen is elindult tovább Bayreuth felé, hogy ott legyen az ünnepi játékokon.

Nem is ez most a lényeg, hanem Munkácsy Liszt-portréja, ami kegyes, legalábbis ami a szemölcsöket illeti, csak egy nagyot vall be, cserében nem tagadja a foghiányt, a színeket kicsit sötétebbnek látja – vagy ez már a bitumen? Az évtizedek alatti besötétedés? De ami a kezet illeti…

Az rendben van. Úgy értem, Liszt kezét meg lehet nézni, kiöntötték meg márványba faragták, de engem mindig ez izgatott, amit írtak, hogy az ujjak közötti bőrrész volt nagyon kitágulva vagy visszahúzódva. Hogy olyan volt a keze, mint az úszóhártyás végtag ellentéte. Amit vagy ért az ember, vagy nem, de ha megnézi a Munkácsy-képet, akkor világos, hogy miről van szó.