Beszéddel kezdte a Concerto Budapest Brahms-koncertjét Takács-Nagy Gábor, és szerintem jól tette, mert nem beszél sokat, és mindig érdekes, több szempontból is, amit mond. De most csak egy fél mondatot idézek belőle, azt se pontosan, egy Brahms-levelet idézett, amiben azt írta, hogy ő olyan szegény muzsikus, aki csak reméli, hogy jobb ember, mint a zenéje.

Jobb, mint a zenéje? Mint Brahms zenéje? De hát nemcsak arról van szó, hogy mennyire tetszik, vagy mekkora hatással van az emberre, hanem hogy ez az egyik leginkább megszerkesztett, mondhatni legjobb muzsika a zenetörténetben. Ennél reméli, hogy jobb?

Eszembe jut a régi kérdés, néha másoknak is föltettem, hogy ha ő választhatná a sorsát, akkor inkább tehetséges vagy inkább jó szeretne lenni? Nem mondom, hogy senki sem választotta a jót, de mégis azt éreztem (vagy most is?), hogy a jóság a tehetségtelenek vigaszfutama, az az, amit akarattal is el lehet érni, a tehetség meg olyan reménytelen messze van a legtöbbünktől, hogy nincs mit csinálni. Legfeljebb remélni, hogy nem derül ki az igazság. És akkor jön Brahms, a két lábon járó pocak, aki volt, hogy úgy búcsúzott a társaságtól: úgy látom, mindenkit sikerült megsérteni, akit nem, attól elnézést kérek, és a jóságról álmodik? Mihez kezdjünk ma Brahms jóságával, miközben a tehetségéből naponta töltekezünk?

Lehet, hogy a kettő ugyanaz, a tehetséges az voltaképpen jó is, csak nem látszik rajta? Vagy esetleg a környezete helyett nagyobb körben osztogatja a jótéteményeit?