Mindenkinek jár egy nagy Sibelius-élmény. Ez persze így túlzás, de akkor mondjuk úgy, hogy jól jönne a törzsfejlődés valamelyik fokán, hogy végre el tudjuk dönteni, mennyire tetszik nekünk ez a zene. Mert alapvetően tetszik, de közben az emberben benne van a gyanakvás, hogy tényleg ennyire fontos a zenetörténetben Sibelius? Vagy ez csak valami 19.-20. századi nacionalista elosztási politika, minden nemzetnek kell, hogy legyen nagy komponistája, nem igaz, hogy a világban zenélni csak az olaszok és a németek tudnak. És jöttek oroszok, angolok, norvégok, magyarok, lengyelek és csehek, és a végére befutott Sibelius is.  

Nyilván ez így túlzás, de vajon mekkora túlzás. Ennek az eldöntéséhez kellene a nagy Sibelius-élmény. Csak hát ezt nem olyan könnyű nálunk beszerezni. Sibelius nem népszerű, megnéztem, mikor játszotta utoljára a 7. szimfóniát a Fesztiválzenekar, huszonhat éve.  (Igaz, ennél meglepőbb, hogy a Beethoven 4. zongoraversenyt meg a honlap szerint most először.) Föl, Sibeliusra, jöjjön a nagy élmény.

Nem fog jönni. Ez volt az első érzet a Fesztiválzenekar koncertjén, nem is Sibelius miatt, akivel kezdtek, szépen és tisztán és bevezetés jelleggel, hanem a G-dúr zongoraverseny miatt. Ami szintén szép és tiszta, és jó, könnyű kezű a szólista Francesco Piemontesi, bár nem feltétlenül könnyű kéz után vágyakozik az ember egy Beethoven-koncert alkalmából, de a kommunikációs szándékokat nem érezni. Nemcsak a közönség és a zenekar, nemcsak a szólista és a tutti között, de még a zenekaron belül sem. Mintha nem együtt játszanának, egymásra figyelve, reagálva, kérdésre felelek, feleletre kérdezek formán. Így is el lehet játszani, így is értelmes, csak nem húz be magába a zene vagy az előadás, tudnak, nem vitás, de nem ezt a karmestert, Robin Ticciatit kérném föl, hogy vezessen be a szépirodalomba és a zenébe.

A második rész elején meg egy kortárs mű vár, Magnus Lindberg Korál című darabja, amit az ember rossz szokása szerint úgy hallgat, mint valami atyai szidalmat, értem, értem, de mikor lesz már vége.

Amikor minden remény elfogyott, akkor Sibelius mégis megszólal. Ez az utolsó szimfóniája, utána már nemigen írt semmit, talán nem sejtette, hogy ez olyan hosszú idő lesz, bő harminc év. Egy tétel, de közben mégis tételekre oszlik, huszonöt percbe belefér a teljes világ, és szól is, visz is, zeng a teremben és a fejben, és másnap is csak azon gondolkodom, hogy vajon ez volt az? A nagy Sibelius-élmény?