Van egy Karinthy-írás, Tegezés a címe, két ember találkozik, akik nem tudják, hogy legutóbb összetegeződtek-e vagy még magázódniuk kellene, ezért várják, hogy a másik szólítsa őket megfelelően, addig meg próbálnak általános alannyal meg többes szám első személyben beszélni. Hogy van a családunk? Ajjaj, ráléptünk a lábamra. A végén összeverekednek, és megjelenik a mindenkit megváltó te, te gazember, és ettől megnyugodnak, összeölelkeznek.

Azt gondolja az ember, hogy ennek lassan vége, mindent visz a tegezés, ez a nagy közös fiatalság, amelyben élni próbálunk. Szokás az angol nyelvet tenni ezért felelőssé, ami szerintem teljes félreértés, angolul épp fordítva van, nem mindenkit tegezünk, hanem mindenkit magázunk, a többes számú személyes névmásból lett egyes számú, és aki nem akar archaikusan beszélni, az nem tud angolul tegezni.

Mégis megmarad a gond a hivatalos megszólításokkal meg a tiltásokkal. Talán rossz korban is vagyok, aki megszólít, nem tudja eldönteni, hogy örülnék-e a tegezésnek, vagy elkezdek pattogni, ne tegezz. Tegnap a Klauzál téren leültem az egyik üres standra, mandarint pucoltam, amikor a biztonsági őr kedvesen, normálisan, halk hangon azt mondta: le kellene szállni onnét.

Igaza volt, leszálltam, megettem, elindultam kerékpárral hazafelé. Szűk utcán, kivilágítatlan járművel, bevallom, fölhajtottam a járdára, amíg egy szembejövő nő rám nem kiabált, nem a járdán kéne biciklizni. Öt perc sem telt el közben. Nyilván meg tudták volna oldani mindketten akár tegezve, akár magázva, de inkább elkerülték az egész problémát, amitől viszont lett valami szentencia vagy életbölcsesség jellege a felszólításuknak. Az ember várja az új Biblia-fordítást, hátha az lesz majd benne: Nem kéne ölni. Lopni meg aztán végképp nem.