Távol álljon, távol is áll tőlem, hogy a műveletlenségemmel kérkedjek, de megkockáztatom, hogy Melchior de Hondecoeter nevű festőről nem is hallottam. Pedig amúgy van tőle kép a Szépművészeti Múzeumban, de a múzeumokban az ember azért mégis a főművekre hajt.

Körülbelül ez történik a National Gallery 200 évéről szóló filmben is, a megkérdezettek főművekről beszélnek, van bőven miről, de az, aki a festmények szállításával foglalkozik, az egy Melchior de Hondecoeter-képet jelöl meg kedvenceként. Azt azért hozzáteszi, hogy az elmúlt évtizedekben ez a kép legfeljebb egy évig volt látható, többnyire a raktárban van, de hát ő pont az az ember, aki lemehet a raktárba, hogy a kedvencét nézegesse. És neki ez tetszik, ez a se nem csendélet, se nem tájképfestészet, a címe is ennek megfelelően ötletes: Madarak, pillangók, egy béka, növények és gombák.

Fogalmam sincs, mi a hatás titka. Szépen beállított ellenségeskedés az aljnövényzetben, a madarak rávillantják csőrüket a békára, a pillangók mintha papírból volnának, és mintha sima fekete stúdióháttér előtt állnának, rossz szomszédsági idill, így élünk, talán ez a titok. A madarak is, a pillangók is, a békák is megvannak, de azért utálják is egymást, a náluk bonyolultabb emberek meg nézik őket.