Nem látó helyre szólt a jegyem a Scalában, tényleg annyit láttam a székből, amennyi a képen van. Ha nem világos, mi ez, az asszisztens karmester kottája, azé, ki olasz szokás szerint a súgólyukból, most viszont a színpad széléről, a takarásból irányította az énekeseket. Ilyenkor, előzetesen fölmerül az emberben, hogy vajon érdemes-e ezért ezer kilométert utazni, de a kérdés tényleg csak előzetesen érvényes. Amint elkezdi a Scala zenekar a nyitányt, már meg is van a válasz: hát hogyne. Hogyne.

Riccardo Chailly a karmester, és persze, hogy minden szépen szól, vonósok és rezek, klarinét és a többiek, de a lényeg mintha nem is ez volna, hanem a ritmus, hogy minden precíz, tiszta, és megy, megy előre, nyitánytól a negyedik felvonás végéig, végzetszerűen. Teljes értékű az élmény, akkor is, ha csak hallja az ember, amit hallani kell. Mert amit kell, azt hallja.

Felállva, pipiskedve persze lehet a színpadot is látni. Az énekeseket, Anna Netrebkót, Vasilisa Berzhanskayát, a nagyon vitézül helytálló fiatal tenort, Luciano Gancit, és a masszív hangú Ludovic Tézier-t, de nem érzem, hogy a látvány nagyon sokat hozzáadna, hozzáadhatna a hangzó élményhez. Forgószínpad, amitől a hosszabb bevezetések és előjátékok is mozgalmasak lesznek, a lassú megérkezés a mába, ne tévedj, közönség, a háború mindig borzalmas, nemcsak régen volt az. A végén lemaradtam a fa kivirágzásáról, de azt elmesélték. Amikor már mindennek vége, Carlos meghalt, Leonóra meghalt, Alvaro meg él, fejük fölött virágba borul a kopasz fa. Ha valakiben kétség merült volna föl, a rendező, Leo Muscato eloszlatja: van megváltás.