Boldog békeidők

Ezt mindig valami emberi gyengeségnek gondoltam, hogy az ember hallgat valakit, és közben másokon jár az esze. Hallgatja az operai jelent, és azon töri a fejét, hogy az opera múlt mennyivel szebb volt. Kerülendő, kerülendő.

Amennyire tudom, kerülöm is, de néha belelépek ebbe a keréknyomba. Hallgattam a Pace, pace áriát Anna Netrebkóval, és közben Tokody Ilonára gondoltam. Hogy ő ezt mennyire tudta. Menyi szív volt benne, mennyi kimaradt év, Leonóra esztendők óta ott él a barlangban, élő embert többé nem lát (aztán majd lát mégis, de nincs benne köszönet), és azon agyal, hogy mennyire szereti Alvarót. Klassz dolog szépen énekelni, de ezt elénekelni, az teljességgel felfoghatatlan. Mégis mintha erre kellene törekednie minden valamirevaló operaénekesnek.

Mikor ide jutottam, mármint hogy klassz dolog énekelni, akkor meg Marton Éva jutott eszembe. A Pace, pace az opera legvégén van, miután mindenki jól kiénekelte már magát, csak a szopránra vár a legnagyobb feladat, és ez csupán azért nem embertelenség Verditől, mert előtte hagyta szegényt pihenni egy felvonáson át. De az ária azért mégis a Pace, pace, ezen áll vagy bukik az egész szerep, az egész előadás, ezért jöttünk, vagy ezért is, érthető, ha mindenki ideges előtte, meg kell fújni a dolgot. És akkor Marton Éva az Erkelben leült a színpad szélére mezítláb, és úgy kezdett bele az egészbe.

Ilyen énekeseket láttam. De azért örülök Netrebkónak is.