Úgy van vége Milánóban A végzet hatalmának, hogy a haldokló Leonóra feje fölött kivirágzik a fa. Nyilván az embernek, nézőembernek, és feltehetően a rendezőembernek is a Tannhäuser jutott az eszébe: nincs olyan reménytelen helyzet, amelyben nincs benne a megváltás reménye és lehetősége. Hiába mondja a pápa, hogy ahogy a kezemben nem virágzik ki a pásztorbot, úgy nem váltható meg az, aki a Vénusz-barlangban járt, mert aztán szaladhatnak Tannhäuser után.  Szabó István ezt a motívumot használta a Találkozás Vénusszal című filmje végén, a Tannhäusert vezénylő karmester kezében kivirágzik a pálca. Nem állítom, hogy nem giccs, de emlékezetes.

Nekem legalábbis emlékezetes. Mert meglepő módon, amikor a hónap elején a sajtóban beszámoltak Niels Arestrup haláláról, megemlítették a híres szerepeit, és egy szót sem ejtettek a Találkozásról. Pedig ő volt benne a karmester, Szántó Zoltán, és vannak a filmnek azért erényei is. Hogy mást ne mondjak, azon ritka pillanatok közé tartozik, amikor Kiri Te Kanawa Wagnert énekelt, hiszen ő volt Glenn Close énekhangja. Másik pillanat nem is nagyon jut az eszembe a Siegfried énekesmadarán kívül.  Vagy a tenor, aki a szünetben használt autókkal és alkatrészekkel kereskedik. Nem jó film, de elfelejteni mégsem illik. Mert akkor mi az, amire emlékszünk?